Boldogságterv

Tévedés ne essék, nem újévi fogadalmakról lesz szó, a boldogságterv készítést már az előző év decemberében elkezdtem fejben, csak ennyi idő kellett ahhoz, hogy megérjen, hogy el is tudjon készülni. Érlelni kellett, mint a jó füstölt kolbász vagy az ízes kovászos uborkát. Néha forgatni, átrakni, egy kis napfényre kitenni, hozzárakni.

Nagyon vártam a téli szünetet az idén, mert éreztem, hogy hosszú idő után újra lesz időm magamra és magunkra. A nyarunk az esküvőről szólt, az őszünk a lakás átalakításról. Persze ezek a tevékenységek mind értünk voltak, de mégsem volt közben időnk magunkra. Meg kell említenem, hogy ezért az esküvőt nem tartom életem legszebb napjának, még csak a Mi nagy napunknak sem, mert bár minket ünnepeltek, de soha életemben ezelőtt nem kellett ennyi ember szórakozásához asszisztálnom, nem kellett izgulnom, hogy ki mikor kap hajba, mikor sértődik meg. Villámhárító, ceremóniamester, vigyorgó modell és rendezvényszervező voltam nagy fehér ruhában. Mindezek és az amúgy “Jesszus ma megyek férjhez!” hangulat összegyúrása azt eredményezte, hogy az egész napra alig emlékszem, ebből arra következtetek, hogy az egész estét sokkmámorban tölthettem.

Aztán hetekig laktunk tíz négyzetméteren hármasban, míg újult a konyhánk és a fürdőszobánk. Amíg a fürdő készült, addig egy zöld lavórban fürödtünk esténként, amíg a konyha, addig ugyanebben a lavórban mosogattam napokig. Az őszi szünetet azzal töltöttem, hogy kuporogtam a kanapén, hallgattam a burkoló szövegét, a zenelejátszójából üvöltő rapzenéjét, és közben próbáltam koncentrálni, hogy megírjak kilenc egyéni fejlesztési tervet, mert határidőre készültem leadni. Komolyan, időnként nagyon nyomorúságos volt a helyzet, de úgy próbáltam meg túlélni, hogy kikapcsoltam az agyam, és igyekeztem nem törődni semmivel. Nem elvárni, nem reménykedni, nem szomorkodni, nem önsajnálkozni, és csak a célt látni magam előtt: Egyszer vége lesz, mert olyan még nem volt, hogy egy felújításnak ne lett volna vége. Persze  mégis elképzeltem, hogy  a legrosszabb esetben is vége kell legyen novemberig, de már tudom, hogy ez hiba volt. Decemberben, amikor ismét a szobába bepakolt új konyhabútorról tudtam csak átszaltózni a hálógalériába, és fogalmunk nem volt napokig, hogy az a nem odaillő konyhabútor hogyan kerül majd a helyére, eljutottam arra a pontra, hogy ha ezt tudom, lehet hagyom az egész felújítást a fenébe. A munkahelyi karácsonyi buliba indulás előtt magassarkúban, térdzokniban és miniszoknyában még tartottam férjnek a bútort, míg ő fúrta a lyukakat a falba. Arra a kicsit sem felemelő feszítő érzésre is emlékszem, amikor is ha bárhonnan haza kellett indulni, akkor a gyomrom összeszűkült, és sírni tudtam volna minden alkalommal, amikor századszorra is a félkész lakásba léptünk. Mondhatni a türelmünket rendesen kikezdte ez az időszak.

Így fél évvel az esküvő után és egy hónappal a lakás elkészülte végén mégis úgy gondolom, hogy mindkettő megérte. Az esküvő egy csodás családi összetartást eredményezett, olyan embereket is megismertem jobban a családomból, akikkel korábban kevés időt töltöttem. A jól ismertek közül világosan látszott, hogy kivel tudok összedolgozni élesben, kire lehet igazán számítani. Olyan feledhetetlen pillanatokat okozott N1 barátnő és pár családtag az odaadásával, amit sosem felejtek el! A felújítás után az az érzés marad majd meg örökre, hogy egy hétig olyan csodálatos felfrissülést nyújtott a zuhanyozás az új zuhanykabinban, úgy éreztük, mintha egy ötcsillagos hotel spa bérletét nyertük volna meg. Megbeszéltük, hogy az új zuhanyfej milyen Isten adta masszírozó funkcióval rendelkezik, mert valóban úgy éreztem, hogy minden fürdés után bizsereg a bőröm tőle. Aztán ez az érzés elmúlt, szóval lehet, hogy maga a zuhanyzás okoz ilyen érzést, csak ha rendszeresen műveli az ember, akkor ez nem tűnik fel.

A lényeg, hogy itt volt az idő, hogy végre magamra és magunkra koncentráljak. A téli szünet kivételesen hosszú volt, mindketten két hét szabadságot kaptunk. Szándékosan nem utaztunk sokat, csakis karácsonykor az én szüleimhez, mert valóban nagyon rég nem tudtunk otthon kettesben, kényelemben élni, élvezni a házasságunkat és az új otthonunkat. Az átalakítás óta sajnos az én rossz kedvem nem múlt, kezdtem nyűgnek érezni az életem, annak ellenére, hogy nem tudtam volna megmondani, hogy mi is a baj vele. Ha alkotóelemekre bontottam, akkor meg kellett állapítanom, hogy talán soha ilyen jól nem álltak a dolgaim, mint mostanság. Ennek, és mégis a boldogtalanságom a  felismerése pedig csak még mélyebbre taszított, hálátlannak, elégedetlennek  éreztem magam. Fürdőztem az új csodazuhany és a vadi új tökéletes férj adta boldogtalanságban. A munkámat is szerettem, mégis reggelente hányingerig tudtam stresszelni magam tőle, és gyakran csapkodtam, idegbetegen pakoltam a táskámba, közben káromkodtam. Szegény férj joggal gondolhatta, hogy a kedves, aranyos kis menyasszonyából bizony pár hónap alatt zsörtölődős banya lett. Amúgy nem panaszkodott, lehet magának sem merte beismerni, hogy hiba volt a házasság csapdájába esni. Néha megjegyezte, hogy sokszor vagyok ideges, és ez Őt bántja, illetve azt gondolja, hogy ha ez így megy tovább, akkor az egészségem is rámegy majd idővel. Meg tudtam volna fojtani, amikor ezt mondta, úgy gondoltam, hogy még Ő is csak bánt, ahelyett, hogy észre venné, hogy mennyire szenvedek és segítene. Persze gőzöm sem volt, hogy hogyan tudna segíteni, és legbelül tudtam, hogy a hiba az én készülékemben van. Eltelt négy-öt hónap, és teherbe sem estem, pedig szerettünk volna egy babát. Ez tovább súlyosbította a depressziómat, az utóbbi hónapok negatív tesztjei heves sírógörcsöket váltottak ki belőlem. Karácsony előtt eldöntöttem, hogy ennek az életvitelnek véget vetek. Körbenéztem, egy szomorú kutya és egy reménykedő férj nézett rám vissza, magamban nézve pedig egy megkeseredett, dühvel teli, fáradt, romjaiban hevert nőt láttam. Úgy gondoltam, hogy mindannyiunk jobb életet érdemel ennél, és az is világossá vált számomra, hogy ezen a helyzeten egyedül én tudok változtatni. A változtatást úgy kezdtem, hogy pihentem. Két napig semmi mást nem tettem, csak aludtam, sétáltam, jókat ettem, és próbáltam semmire nem gondolni, csakis élni a jelen helyzetnek. Körbe vettem magam könyvekkel. R. barátnő nagyon beteg volt az utóbbi időben, és sok spirituális könyvet olvasott, melyektől jól érezte magát, és erőt nyert belőlük. Gondoltam én is megmerítkezem bennük, lássuk nyújtanak-e segítséget. Pár előadást, hangos könyvet és filmet is beszereztem, de őszintén szólva ez az akció nem volt tudatos, csak tapogatóztam vak tyúk is talál szeget módjára.  Ahogyan elkezdtem olvasni, úgy egyre jobb és jobb ajánlásokra találtam, pár nap alatt vagy tíz könyvet fogyasztottam el. Pár nagyon kedves blognak is olvasója lettem, aztán R. barátnő buddhista előadásra is elcipelt, majd rátaláltam a jógára és végül a meditáció immár tudatosabb használatára. Persze mindenek az elején voltam, hiszen két hétről volt szó, de a kedvem máris sokat javult, és valahogy éreztem, hogy jó úton haladok, hogy valami egészen új és csodálatos dolog előtt állok. Miután beraktároztam a sok tudnivalót, körvonalazódni kezdett, hogy hogyan is tudnám jobbá tenni az életem, miben kell változni, milyen döntéseket kell hozni, és milyen irányokat kellene követnem. Nagyszerű tanítók és írok segítettek ebben: Grechen Robins, Dr. Wayne W.Dyer, Kereszty András György, Antal Judit, Prof. Bagdy Emőke, Ole Láma Nydahl, Pál Ferenc és még sok-sok nagyszerű író nagyszerű művei. Nem tudok elég hálás lenni ezeknek az embereknek, akiket az ég küldöttként adott nekünk, hogy közvetítsék Isten, az Univerzum és a Világmindenség üzenetét számunkra. Olvasás és meditálás közben pedig az életem legeslegmélyére néztem, mely egy cseppet sem volt könnyű, és nem is mindig fájdalommentes. Tapasztalataimat, gondolataimat, elméleteimet leírni vágyom, mint már oly sokszor az életemben, ez a felfedezés is hozta számomra magával a közlési vágyat. Késztetést arra, hogy amit megélek, azt írjam le. Mert jól esik írni róla, mert ez az egyik önkifejezési eszközöm, mert más is tanulhat belőle. Talán én is közvetítő lennék? Nem tudom, bár jó ezt hinni.

Önmagam felé és a jobb életem felé vezető utat írom le az elkövetkezendő fejezetekben… Hogyan váltak a bennem lezajló változások hatására a napjaim egyre boldogabbá és kiegyensúlyozottabbá.