Meg kell mondjam, hogy a boldogságtervem a számomra legnehezebb feladattal kezdtem, az időbeosztással. Tragikus hiányosságaim vannak e téren, notórius késő vagyok, folyton kapkodok, mindig sietek, és soha nincsen elég időm. Általában sokkal több dolgot szeretnék végrehajtani egy nap, mint amennyit sikerül, és ezért csalódottan fekszem le esténként. Jellemző rám a halogatás, és szinte mindent az utolsó pillanatban készítek el, vagy az utolsó pillanat után:-). Őszintén szólva nem tudom, hogy mitől fajultam ilyenné, a nagymamám míg élt gyakran fejcsóválva azt mondta: – Nem tudom kire ütöttél?! Nálunk a családba senki sem ilyen szétszórt! Az apám pedig ilyesmiket szokott hozzám fűzni: – Nem tudom, hogy te melyik bolygóról jöttél! Ha egyszer gyereked lesz, azt is elhagyod! stb. A tünetek akkor ütötték fel a fejüket, amikor először kellett saját magamnak beosztanom az időmet, azaz gimi óta, amikor is kollégista lettem. Gyakran taxival mentem a suliba, mert késésben voltam. A suli olyan messze volt, hogy egy taxizás elvitte az egész heti zsebpénzem. Később pedig én vezettem a késők listáját négy éven át, és tíz késés után osztályfőnöki figyelmeztetést kaptam.
Szóval a probléma régről ered, egész megoldástárat kell kifejlesztenem, hogy javulást tapasztaljak e téren. Azért választottam elsőnek, mert az utóbbi időben ez a dolog zavar leginkább, a késések, rohanások és kapkodások okozzák a legtöbb boldogtalanságot az életemben, és nagyon sok energiámat veszik el. A Boldogságterv c. könyvben olvasott szabályok közül bevezettem párat a cél érdekében:
arról szól, hogy mindent tégy a helyére miután használtad. Ezek igaziból pár másodpercet vesznek el az életünkből, viszont ha nem teszünk így, akkor pár nap alatt olyan kupi alakulhat ki, melyek után órák hosszat kell pakolni. Tapasztalatból mondom, így van. Általában hétvégén szoktam rendet rakni, és kb. szerdáig élhető a lakásunk, csütörtök körül elszabadul a pokol, és hétvégére csatatérré változik. Ennek hatására a szombatjaink azzal teltek, hogy vakartuk ki a lakást a kuplerájból. Őszintén szólva kezdett teher lenni mindkettőnk számára a kuplerájos szombat, amikor is reggel felkelve szembesültünk a ruhatornyokkal, táskahegyekkel, játék halmokkal, papírfecnik, kutyaruha, könyvek, és ki tudja még mi nem volt fellelhető csöppnyi kis lakásunkban. Minimum két órán át csak pakoltunk és takarítottunk. A legzavaróbb az volt, ha jött hozzánk valaki! Nagyon szégyelltem magam a kupiért, ezért általában fejvesztve kapkodtam és pakoltam, amíg a vendégek megérkeznek, gyakran a kupacokat egy az egyben behajigáltam a szekrénybe, reménykedve, hogy amíg nálunk lesznek a vendégek nem kell kinyitni majd a szekrényajtót. Bevallom az egyperces szabály betartása nekem elég nehéz, mert sokszor észre sem veszem, hogy valamit nem teszek a helyére, figyelnem kell, és figyelmeztetnem magam, hogy ne felejtsem el. Az elmúlt hetekben próbáltam következetesen használni, de így is előfordult, hogy nem sikerült 100 %-ban teljesíteni. Azt szoktam még bevetni, hogy ellenőrzést tartok napjában mondjuk kétszer, hogy vannak-e olyan tárgyak a lakásban melyeket szanaszét hagytam, és gyorsan korrigálom az egyperces szabályt, bízva abban, hogy idővel egyre könnyebb lesz odafigyelnem, és talán egyszer szokásommá válik.
betartása a nap végén következik be. Lefekvés előtt öt percig egy lakásmustrát, és a leginkább szemet szúró dolgok gyors helyre rakását jelenti. Mondván, hogy reggel mikor felkelsz roppant lehangoló tud lenni, hogy átesel az előző nap ott hagyott cuccokon. Persze az öt percbe nem fér bele egy ablakpucolás, inkább a szem előtt lévő dolgok helyre illesztését lehet ennyi idő alatt elvégezni. “Ahol a papok táncolnak”. Ennek a szabálynak a betartása nem volt túl nehéz számomra, és a kipróbálás utáni első reggelen már éreztem a hatását. Feltűnően rend volt, pedig tényleg maximum öt percig pakoltunk. Ja igen, ebbe Férjet is bevontam. Eleinte vonakodott, de azt hiszem, hogy ezt a szabályt Ő is hamar megszerette, élvezte a nyugodtabb reggelek áldásos hatását. Ez egy kellemes szokássá alakult hamar. Kicsit arra emlékeztet, mint amikor gyerekkoromban kellett elpakolni a játékokat, és anyu visszaszámolt tíztől. Akkoriban azt is nagyon szerettem, játékos kihívásnak tekintettem. Azért is lett számomra hasznos, mert egy rituálévá alakult, és a rituálék, rendszeresen ismétlődő tevékenységek nagyon sokat segítenek az olyan szétszórt embereknek, mint én. A szabály szó is keménynek hangzik, talán nem mindenki ért egyet azzal, hogy szabályok szerint kellene élni otthon. Nekem mégis biztonságot ad, mert olyan, mintha valaki más megmondaná, hogy mit kell csinálni. Gimiben azért vesztettem el a fonalat, mert egyedül kellett bánnom az idővel, és ez egyben el is bizonytalanított. Egy időben főiskola után pedig együtt éltem egy barátnőmmel, aki nagyon összeszedett ember volt, fontos volt számára a rend és átláthatóság. Mindennek meg volt a helye a lakásban, és sehol sem tartott olyan dolgokat, amik nem illettek oda. Hamar megtanultam ezt a szabályt, és a közösen használt helyiségekben könnyen be is tartottam. Imádtam vele élni, mert biztonságérzetet adott nekem az általa megalkotott szabályrendszer. Ezt Ő nagyon viccesnek tartotta egyébként. Azt mondta, hogy velem nagyon könnyű együtt élni, mert minden rendben van, egyedül annyit szokott megtenni, ha vendégek érkeznek, akkor az én szobám ajtaját gyorsan becsukta. Bizony az ajtón túl a saját szobámban már nem sikerült rendet tartanom, nem sikerült rendszert létrehoznom. A szabályok ezért nekem e területen hasznosak, segítenek irányítani magam, és ettől biztonságot adnak:-)
E két aprócska szabály hatása nagyon hamar jelentkezett kiegyensúlyozottabb reggelek formájában, és a heti nagyobb takarítás is fele időre csökkent. Egészen meglepőnek tartottam. Tényleg csak ennyi lenne???