A héten alig írtam, és a májusi boldogságtervem is késik, ugyanis egész héten egy cél lebegett előttem: Teljesíteni a 11 km távot a szombati versenyen. Bevallom, hogy 11 kilométert még soha életemben nem futottam egy füst alatt. Az utóbbi időben 6-7 kilométer után úgy szoktam dönteni, hogy elfáradtam. No de a futóversenyt úgy kell választani, hogy legyen benne kihívás. A 11 kilométeres éppen megfelelt. Évek óta futok, nem is keveset, de sosem érdekelt, hogy versenyezzek. Nem azért futok, hogy versenyezzek, hanem mert szeretem. Mostanság mégis annyi embert látok, akik versenyeken futnak, és motiváltnak tűnnek tőle. Meggyőztek és úgy döntöttem én is kipróbálom, mi a jó a versenyfutásban. Kikötöttem, hogy csakis akkor indulok, ha előtte pár nappal minimum tíz kilométert lefutok, és nem halok bele.
A verseny előtt két nappal történt meg a megmérettetés. Könnyed, kényelmes tempóban kezdtem szedni a lábam, és úgy döntöttem, hogy ezt úgy fogom csinálni, hogy a lazaságot végig meg tudjam tartani. Az első kilométer után kezdtem érezni, hogy bemelegszem. Miután ez megtörténik, csudamód élvezem, ahogyan a testem összerendezett ritmusra mozog. Tudja a láb a kéz, hogy mikor kell ellentétesen megmozdulni, és hozzá a tüdő, hogy mikor kell be és kiereszteni a levegőt. Jóleső érzés arra gondolni, hogy elkezdtem, ma mozgok, teszek valami jót a testemért, és magamért! Aztán örömöm lelem a víz látványában, a friss levegőben, a sétáló gyerekekben és kutyákban, a rám mosolygó emberekben. Az orromban kilóra mérhető szúnyogokban kevésbé, de ez nem számít, ez nem a kifogáskeresésről szól.
A negyedik kilométer környékén kezdem el érezni a fáradtság jeleit. Jó lenne megállni egy kicsit, de ez szóba sem jöhet, mert még a kijelölt táv felénél sem tartok. Akkor inkább meg kell tanulni élvezni az eseményt, hiszen szeretem a futást. Meg kell tanulni örülni a hevesen dobogó szívnek, hiszen jót jelent, éppen edződik. Örülni az izomláznak, mert éppen erősödöm tőle, az erő pedig energia. Öt kilométer körül érem el a holtpontom. Tapasztalatból tudom, hogy ezen nehéz túljutni, de utána sokkal könnyebb lesz, sőt csak azután kezdem el érezni a futás igazán áldásos hatását. A holtpont métereiben a cipőmre szoktam nézni, mint hűséges futótársamra. Felnézek a fákra, és arra gondolok, hogy van szemük és szájuk, és mind engem biztatnak, hogy: – Gyerünk, gyerünk, fuss! Ez bután hangzik, de nekem erőt ad, sőt mindig mosolygok ezen az elképzelt képen. (Most komolyan, mások ezért az érzésért kokót szívnak)!
Hat kilométer után elmúlik a szenvedés, újra társam a ritmus, és az egyenletes lüktetés. Ekkor érzem az ellazulást. Mintha a lábaim nem az enyémek lennének, mintha maguktól futnának. Nem fáj semmi, és felszabadul a lelkem. Világmegváltó gondolataim lesznek, és úgy érzem, hogy olyan erős vagyok, hogy futás közben egy vashordót is tudnék magam előtt görgetni. Ilyenkor minden olyan egyértelmű. Gyakran egy-egy régóta megoldatlan problémára beugrik a megoldás, vagy sok ideje fennálló kérdésre a válasz. Igaziból ezért a pár kilométerért és a feszes fenékért futok 🙂 Kilenc kilométernél jön a következő holtpont, ami a kilégzéskor hörgő hangokat produkál belőlem. Ilyenkor ismét hevesen dobog a szívem, és gyorsan mondogatom magamban: – Ugyan már, mindjárt vége. Mi ez egy fogfájáshoz vagy egy szüléshez képest. Ha ezt kibírom, akkor mindent!!! Az utolsó fél kilométer a másodperc számlálót nézegetve és mosolyogva zajlik. Igaziból ilyenkor már tudom, hogy akkor is lefutom, ha közben hátulról rugdosnak 🙂 Akkor már jobb túlesni rajta gyorsabban. Veszek egy utolsó előtti erőt, és küldöm a lábaimnak az infót, hogy kapcsoljanak rá, mindjárt pihi jön. Tikk-tikk, az utolsó másodpercek kattognak, az utolsó lépések lassulnak. Itt a cél, megállok. Ránézek a cipőmre, a lábaimra, csak hogy tudjam, hogy ők is megérkeztek, mert már nem érzem őket. Megcsináltam!! Ó te jó ég!! Ezután semmi akadály nem létezik számomra!!! Új cél a félmaraton!!! 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: