A verseny előtt két nappal történt meg a megmérettetés. Könnyed, kényelmes tempóban kezdtem szedni a lábam, és úgy döntöttem, hogy ezt úgy fogom csinálni, hogy a lazaságot végig meg tudjam tartani. Az első kilométer után kezdtem érezni, hogy bemelegszem. Miután ez megtörténik, csudamód élvezem, ahogyan a testem összerendezett ritmusra mozog. Tudja a láb a kéz, hogy mikor kell ellentétesen megmozdulni, és hozzá a tüdő, hogy mikor kell be és kiereszteni a levegőt. Jóleső érzés arra gondolni, hogy elkezdtem, ma mozgok, teszek valami jót a testemért, és magamért! Aztán örömöm lelem a víz látványában, a friss levegőben, a sétáló gyerekekben és kutyákban, a rám mosolygó emberekben. Az orromban kilóra mérhető szúnyogokban kevésbé, de ez nem számít, ez nem a kifogáskeresésről szól.
A negyedik kilométer környékén kezdem el érezni a fáradtság jeleit. Jó lenne megállni egy kicsit, de ez szóba sem jöhet, mert még a kijelölt táv felénél sem tartok. Akkor inkább meg kell tanulni élvezni az eseményt, hiszen szeretem a futást. Meg kell tanulni örülni a hevesen dobogó szívnek, hiszen jót jelent, éppen edződik. Örülni az izomláznak, mert éppen erősödöm tőle, az erő pedig energia. Öt kilométer körül érem el a holtpontom. Tapasztalatból tudom, hogy ezen nehéz túljutni, de utána sokkal könnyebb lesz, sőt csak azután kezdem el érezni a futás igazán áldásos hatását. A holtpont métereiben a cipőmre szoktam nézni, mint hűséges futótársamra. Felnézek a fákra, és arra gondolok, hogy van szemük és szájuk, és mind engem biztatnak, hogy: – Gyerünk, gyerünk, fuss! Ez bután hangzik, de nekem erőt ad, sőt mindig mosolygok ezen az elképzelt képen. (Most komolyan, mások ezért az érzésért kokót szívnak)!
Hat kilométer után elmúlik a szenvedés, újra társam a ritmus, és az egyenletes lüktetés. Ekkor érzem az ellazulást. Mintha a lábaim nem az enyémek lennének, mintha maguktól futnának. Nem fáj semmi, és felszabadul a lelkem. Világmegváltó gondolataim lesznek, és úgy érzem, hogy olyan erős vagyok, hogy futás közben egy vashordót is tudnék magam előtt görgetni. Ilyenkor minden olyan egyértelmű. Gyakran egy-egy régóta megoldatlan problémára beugrik a megoldás, vagy sok ideje fennálló kérdésre a válasz. Igaziból ezért a pár kilométerért és a feszes fenékért futok 🙂 Kilenc kilométernél jön a következő holtpont, ami a kilégzéskor hörgő hangokat produkál belőlem. Ilyenkor ismét hevesen dobog a szívem, és gyorsan mondogatom magamban: – Ugyan már, mindjárt vége. Mi ez egy fogfájáshoz vagy egy szüléshez képest. Ha ezt kibírom, akkor mindent!!! Az utolsó fél kilométer a másodperc számlálót nézegetve és mosolyogva zajlik. Igaziból ilyenkor már tudom, hogy akkor is lefutom, ha közben hátulról rugdosnak 🙂 Akkor már jobb túlesni rajta gyorsabban. Veszek egy utolsó előtti erőt, és küldöm a lábaimnak az infót, hogy kapcsoljanak rá, mindjárt pihi jön. Tikk-tikk, az utolsó másodpercek kattognak, az utolsó lépések lassulnak. Itt a cél, megállok. Ránézek a cipőmre, a lábaimra, csak hogy tudjam, hogy ők is megérkeztek, mert már nem érzem őket. Megcsináltam!! Ó te jó ég!! Ezután semmi akadály nem létezik számomra!!! Új cél a félmaraton!!! 🙂