Szimpatikus szimptómák

Amikor elkezdtem barátokat szerezni, megfigyeltem, hogy melyek azok a tulajdonságok, melyekért könnyebben megkedvelek másokat. Miután őket egy csokorba szedtem, megvizsgáltam, hogy vajon ezek a tulajdonságok rám jellemzőek-e. Feltettem a kérdést magamnak, hogy vajon tudnék-e vagy akarok-e változtatni, úgy hogy a Be Gaby elvem ne sérüljön, hogy a viselkedés őszintén jöjjön belőlem. Kipróbáltam, hogy milyen hatással van rám az, ha úgy viselkedem, ahogyan én szeretnék látni egy számomra szimpatikus embert.

Kissé szkeptikus vagyok Gretchen Rubin azon elméletével kapcsolatban, miszerint úgy érezzük magunkat, ahogyan viselkedünk. Tehát ha sokat mosolygok, akkor hamarosan jókedvű leszek. Vagyis ha barátságosnak “tetetem” magam, akkor barátságos leszek? Hm. Inkább összegyűjtöttem azon tulajdonságokat, melyek bennem szimpátiát váltanak ki, és azokon belül is, amivel én is tudok azonosulni, vagyis melyekkel igyekszem mások számára baráttá válni 🙂

Mosolygás

Tesztelésképpen elkezdtem sokkal többet mosolyogni emberekre. A boltban a sorban, a szembejövőkre az utcán, a BKV nénire, a munkatársakra stb. Ennek tényleg varázslatos a hatása. A mosoly mágnesként vonza az embereket. Ha mosolyogva megy az ember végig az utcán, biztosan mindenki kedvesen Őt nézi. Az első érdekes hatása az lett a mosolyaimnak, hogy soha többet nem sétáltattam egyedül kutyát, mindig valaki mellém szegődött. Persze ez nem azt jelenti, hogy arcomra fagyasztottam egy műmosolyt, és azzal virítottam a póráz végén, hanem őszintén mosolyogtam, ha bármi kedveset véltem felfedezni valakiben. Pl. aranyos volt a kutyája, vagy a kisbabája. A mosolypróbám csúcsa pedig az volt, amikor az utcánkban morcos kutyás becenéven emlegetett bácsi visszamosolygott rám. Többnyire senki sem szól hozzá, Ő sem néz senkire, és ha valaki közelít, akkor elhúzza a kutyáját és elmegy. Heteken át nem kerültem el Őt, hanem hagytam Babzsákot odafutni a kutyájához, majd amikor odaértem, a bácsira néztem, és mosolyogva ráköszöntem. Magam sem hittem el, de a legutóbbi alkalommal nem húzta el a kutyát sem, és mosolyogva visszaköszönt. Még egy dolog. A tömegközlekedési eszközökön nagyon sokszor előfordul, hogy egymásnak megyünk, lökdösődünk vagy egymásra lépünk. Az ilyen baleseteknél korábban gyorsan elhúzódtam, és rá sem néztem arra, akivel ütköztem. Rosszabb napjaimon dünnyögtem is valami “nemaranyosat” is az orrom alatt. Aztán ingerülten tovább kotortam. Mostanában kedves vagyok az engem megtaposóval is. Ha valakivel egymásnak megyünk, elhúzódom, majd kedvesen mosolygok és bocsánatot kérek. A dolognak tényleg visszás a hatása, mert azt vettem észre, hogy így a bajtárs is szinte mindig elereszt egy mosolyt, és nem is lesz olyan kellemetlen az eset, sőt mintha azt sugallnánk egymásnak: – Ó bocsánat meglöktél, semmi gond, velem is előfordul, legyen szép napod!

Másokról jót, vagy semmit!

A legnehezebb létrafoka számomra a “szimpatikus barátnak lenni” létráján ez a pont. Van valami igazán jó dolog a pletykálkodásban, legalább is amíg tart. Utána persze hagy maga után egy nagy űrt. Egy biztos, ha valaki pletykálkodik, vagy rosszakat állít, az nagyon unszimpatikus lesz mások szemében, és cseppet sem tűnik megbízhatónak. Nem is csak arra gondolok, hogy titkokat kibeszélni nagyon visszataszító, az olyanoktól is tartózkodni vélek, aki másról szimplán csak rosszat mond, főleg olyan érdekből, hogy önmagát feljebb emelje. Ezt a tulajdonságot nagyon éretlennek tartom, és talán azért zavar olyan nagyon, mert magamban is felfedeztem ennek a csíráit (hajtásait is). Le akarok állni a rossz indulatú történetekkel, észrevételekkel (még akkor is, ha néha igazak). Hosszútávon nem okoznak boldogságot, még ha a művelés közben igen is. Nem éri meg azt hiszem. Sőt, azt is eldöntöttem, hogy mások által kezdeményezett pletykákban sem veszek részt, dobok fát a parazsára. Egy másik érv szintén alátámasztja, hogy a pletykálkodás rossz fényt vet ránk: a spontán-jellemátvitel. Vagyis, ha valakiről rosszat mondok, akkor a hallgatóságom velem kapcsolatban azonosítja a negatív kifejezést. Pl. ha azt mesélem, hogy X.Y. gonosz, akkor ez a negatív tulajdonság marad meg velem kapcsolatban annak az emlékezetében, akinek mondtam. Így, ha kellemes akarok maradni, jobban teszem, ha csak jókat mondok.

Kezdeményezés, kérdezés

A kezdeményezésről már írtam röviden az előző bejegyzésben. Arra jöttem rá, hogy nagyon sokkal több ember szívesen várja a kezdeményezést, mint hinnénk, ezért érdemes megtenni az első lépést.

A kérdések elkötelezettséget és érdeklődést mutatnak mások felé. A legtöbb ember szívesen beszél önmagáról. Meg kell próbálni persze érdeklődve figyelni is. Megéri, mert időnként nagyon érdekes emberekre lehet rátalálni magunk körül. Nagyon szeretem más emberek gondolkodását is megfigyelni, így a beszéltetés egy kis felfedezőút is számomra, és valóban, mindenkitől lehet valamit tanulni.

Ez a három kis aranyszabály nagyon sokat segít nekem abban, hogy saját magamról is jót gondoljak. Egy pletykahelyzetből kivonódás, vagy annak átfordítását pozitívumba, a legjobb sikerélményként könyvelem el. Nem érdemes pletykálni, nem érdemes negatívnak lenni. Ugyanez a helyzet a Facebookon szitkozódókkal és panaszkodókkal is, nem is beszélve arról, akik a rémhíreket terjesztik. Belegondolva, kedveljük őket?

“A panasz ugyanúgy untatja a nyomorultakat, mint a boldogokat”  (Samuel Johnson)

Barátkozásra fel! 🙂

Menyaszörp a Facebookon is itt