A mai napon sokadjára ülök neki, és fogok hozzá ehhez a bejegyzéshez. Elég régóta használom az írást öncélú terápiaként az életemben, hogy tudjam, ha valamiről nem tudok írni, azt vagy nem értem, vagy nem akarom ELFOGADNI. Megtanultam, hogy minél kevésbé vagyok képes regélni valamiről, annál többet kell vele foglalkoznom. A Csillagkuckó -Jóga a várandósságért nevű tanfolyam második alkalmán vettem részt. Hogy hogyan lett ezután az alkalom után a bizalomból elfogadás a házi feladatom, mitől váltam segítőből segítséget befogadó emberré? Ebben az írásomban kiderül. Kezdem azt hinni, hogy ez a jóga egy sokkal messzibb utazásra visz el, mint amit valaha is elképzeltem. Talán nem is oda, ahová a jegyet váltottam. Talán egy sokkal ismeretlenebb tájra. Vajon mi dolgom nekem ott?
A második alkalommal sokkal jobban tudtam alkalmazni az előző órán megtanult légzéstechnikákat (gömblégzés, tűzlégzés, gyökérlégzés). Ez lehetőséget adott arra, hogy még inkább feloldódjak és magamra figyeljek. Párban is tevékenykedtünk. Témaköröket dolgoztunk fel egymással szemben ülve. Három témánk volt. Az ELFOGADÁS, a BIZALOM és a VIRÁGZÁS. Légzéstechnika és immáron zene is segített minket, hogy gyakoroljuk a közös pranajamát.
A pranajama azt jelenti:
“Párban a pranajama a ráhangolódás művészete, a határok elmosódása. Amikor kettőnk közt elmosódnak a határok, nem számít, hol végződök én, vagy hol kezdődsz te, szinte egyek vagyunk, egyszerre lélegzünk…és közben egy igazán jót beszélgetünk, eszünk, sétálunk, vagy csak vagyunk együtt, egymással. ” (Holányi -Papp Dia, CsillagKuckó Alternatív Termékenységi Központ, Jóga a várandósságért program ).
Házi feladatként választhattunk egy témát. BIZALOM vagy ELFOGADÁS. Egy olyan témát, amit egy hétig érlelünk magunkban. Ízlelgetjük, megvizsgáljuk, hogy mit jelent nekünk a bizalom, vagy az elfogadás a mindennapokban, egy filmben, egy eseményben. Én úgy éreztem, hogy az elfogadással már sokat dolgoztam, ezért a bizalom szót hoztam haza. Ki is biggyesztettem a laptopomra és innentől kezdődött a feladatmegoldás. Szeretem az ilyen feladatokat. A bennem lévő blogger nagyon izgatottá válik egy olyan kihívástól, amikor egy adott témát kell megfigyelni, kifejteni. A Menyaszörp cikkeinek írása jó gyakorlati alapot szolgáltatott ehhez a feladathoz.
A Jóga a várandósságért második alkalma után meg kell mondjam, hogy nem éreztem magam sem jól, sem rosszul. Sokkal inkább éreztem furcsán. Szabinak elmesélve azt mondtam: – Tudod, én nem érzem, hogy igazán ebbe a közösségbe tartozom, mert ezek a nők olyan kétségbeesettnek látszanak, annyi mindent kipróbáltak már. Én nem tartozom közéjük. Nem vagyok kétségbeesett. Nem félek. Nem szorulok segítségre. Egészséges vagyok és erős. Ők furcsák, én nem. Ők mindent kipróbálnak, olyan dolgokat is, amikben én nem is hiszek. Van, aki orvosról-orvosra jár, más pedig túl van már számos alternatív kezelésen. Olyan nyughatatlannak tűnnek, szomorúnak, fáradtnak.
Akkor milyen vagyok én? Röviden ismertetem a mai napomat, hogy egy kicsit közelebb járjak a témához.
Reggel egy osztályban segítettem egy tanítónak, hogy hová ültesse a hallássérült gyermeket, hogy jobban tudjon figyelni, délelőtt egy tanítványomnak segítettem verset tanulni, délután pedig egy szülőnek abban, hogy iskolát keressünk a gyermekének. A segítségadás, ami már tudjuk, hogy az egyik legfőbb boldogságstratégia, nekem ráadásul a munkám, megadatott, hogy ezt csinálhatom nap mint nap. Milyen az az ember, aki segítséget ad másoknak? Erős? Megbízható? Határozott? Kiegyensúlyozott? Igen, ez vagyok én. A mindennapokban. Közben pedig bújom a Netet, hívogatom az orvosokat, tudatosan tervezem a boldogságom, felkapom a fejem mindenre, amiben elhangzik a megoldás, lehetőség, gyógyulás szó. Fél szemmel kacsingatok az akupunktúra, a kineziológia felé, és van időpontom Theta Healing kezelésre. Olykor figyelem a csillagok állását, és bízom a hold erejében. Gyakran kétségbe vagyok esve, hogy talán sosem lesz gyerekem, naponta többször könnyes a szemem, elveszek a lehetséges megoldások közt, egyedül vagyok az információhalmaz közepén, és állok borzasztó tanácstalanul, hogy vajon melyik megoldás lesz a befutó. Nem tudom, ezért kipróbálom mindet. Megint a hallássérült tanítványaim szülei jutnak az eszembe. Őket láttam egészen hasonlóan elveszettnek. Oly sokáig nem értettem, hogy miért nem mennek a sorstársi közösségekbe. Azt gondoltam, hogy ha én ilyen helyzetben lennék, akkor biztos, hogy igénybe venném a támogató csoportok által nyújtott lehetőségeket. Csak mostanra értem meg igazán, hogy valahová elmenni, ahol segítenek, egyet jelent azzal, hogy be kell látnom, hogy segítségre szorulok. Eleinte csak érzékeltem magam körül a segítségre szorulókat, mint kívülálló, aztán rá kellett jönnöm, hogy pont olyan vagyok, mint ők. Miért is lennék más? Ugyanazon megyünk keresztül. Sosem hittem volna, hogy a segítség elfogadása nagyobb munka, mint a segítségadás. Nem hittem volna, hogy oly nehéz kimondani: – Nem lehet természetes úton gyerekünk, én egy lombikozó nő vagyok, ezért a testemnek és a lelkemnek szüksége van segítségre, és fontos számomra a sorstársi közösség támogatása, ereje. Ideje elfogadni a helyzetet, és ami velem történik! Ez van, tudomásul kell vennem, és ebben kell megtalálnom magam.
Azt hiszem, hogy nem a bizalom szót hoztam haza a második óráról házinak, hanem az elfogadást. Elfogadom, hogy én is oda tartozom, hogy szeretnék egy kisbabát és ezért mindenre hajlandó vagyok, és ez az egyik legnagyobb álmom! Ez a felismerés bár sok könnyet csal az arcomra, de mégis felszabadít. A True blond c. filmben hangzott el talán az állítás:
Köszönöm, hogy végig olvastál! Ha érdekel a Jóga a várandósságért c. írásom, és velem tartasz ezen a cseppet sem könnyű és kicsit sem hétköznapi úton, akkor jó hírem van, mert ezentúl minden héten (még tizenegyszer) beszámolok a tanfolyam alkalmairól. 🙂
A Csillagkuckó oldalát és egyéb programjait, szakembereit itt találjátok!
