Boldog Valentin napot kedves Menyaszörp olvasók! Én nem vagyok nagyon nagy Valentin nap követő, és Ti? Ettől függetlenül nem bánom, ha megünnepeljük a szerelmünket a férjemmel. Bár a szívemben ünnepelem minden alkalommal, amikor várom haza, amikor átölel, rám néz elismerően és szerelmesen, amikor dicsér, vigasztal, beszélget velem, amiért mindig mellettem áll. A hetem kevésbé kezdődött ennyire rózsaszínűen, jobban illik a fekete vagy a mélybordó szín a hétfőmhöz, de végül is melyik színre lehet azt mondani, hogy nem szép? Mindegyik mutatós, ha jó helyre kerül. Heti örömök:
♦ Véget ért a végeláthatatlan vizsgálatözön a második lombikhoz. Az utolsó eredményért Szabi ment el, mert nem volt kedvem újabb orvosi rendelőben újabb várakozáshoz. Ezen az immunológiai leleten viszont éktelenkedett egy pozitív eredmény. Állítólag a szervezetem idegen anyagnak érzi a magzatot, sőt a spermiumot is, így nem is sikerülhet egyik lombik sem, és talán itt a magyarázat arra is, hogy miért nem hatottak a hormonok és miért nem vagyok szinte soha beteg. A szervezetem minden idegen anyagot kilök magából. Valószínűleg így tett a mi két kis embriónkkal is ősszel. Eddig azt hittük, hogy legalább nálam nincsen probléma, eddig azt hittem, hogy a jövő héten indul a második lombikkezelésem. Sajnos nem így van, helyette újabb időpont, újabb félelem, újabb várakozás, újabb vérvétel. Hétfőn teljesen összeomlottam. Zokogtam és azt hajtogattam, hogy nem bírom tovább. Egy éve küzdünk, várunk, reménykedünk, és valahogy megint eltűnt a fény, ami az alagút végét jelezné. Pedig azt hittem már kint vagyok. Úgy éreztem magam, amikor a papírjainkra nézve az orvos rázta a fejét, mintha a 11 kilométeres futóversenyen egy láthatatlan kéz értem nyúlna, a cél előtt megfogna, kitépne a gyökereimből és áthelyezne a starthoz. Kezdhetem elölről! Viszont én már fáradt vagyok és kimerült. A jó hír, hogy a bajomra van megoldás, a rossz hír, hogy nem fog hamar menni. Mire ezen is túl leszünk minden más vizsgálat lejár, melyeket az elmúlt hónapokban csináltattam, sőt még az éves vizsgálatokat is újra kell csináltatnom. Elnézem a két karomon a tűnyomokat, melyek eddig azt jelentették, hogy igen, megcsináltam, most kétségbe ejtenek: – Hogy csinálom ezt végig újra? Úgy éreztem, hogy hirtelen mindennek vége. Nem voltam képes emberek és a tanítványaim közé menni. Itthon zokogtam, néztem a plafont és a kutyát. Az egyetlen dolog ami jól esett, elveszni a kutyám tappancsainak, nedves kis fekete orrocskájának a nézegetésében. Ez tűnt egyedül tökéletesnek ebben a tökéletlen világban. Jógás barátnőt hívtam és jött. Sokat jógázott és futott már mellettem csendben, Ő tudtam, hogy képes lesz engem csendben megérteni. Fehér bőre, vörös haja és a sárga virág amit a kezében szorongatott, olyanok voltak, mint a napsugár egy sötét, viharos délután. Angyali volt, ahogyan képes volt mindent jobb színben feltüntetni. Ebben a borongós állapotomban bukkantam rá egészen véletlenül Amy Purdy videóira, TED-es előadására. A lábnélküli lány hónapokig csak feküdt depresszióban, amikor mindkét lábát levágták, de aztán felkelt és ma táncol és snowboardozik a műlábakkal. Azt gondoltam, hogy ehhez képest az én bajom olyan csekély. Nekem még lehet gyerekem, de neki lába nem. Én, a lombik nélküli lány elkezdtem megérezni, hogy ez a mostani is csak egy állomás az életben, és mint minden más, ez is véget ér majd. Aztán a nagy csendben és a fehér plafon ürességében megláttam az értelmét annak, ami velem történik. Nem sikerült volna ez a lombik sem! Hiszen igazán szerencsések vagyunk, hogy a probléma kiderült. Sokaknak csak a harmadik lombik után végzik el ezt a vizsgálatot. Amint elengedtem a februári lombik lehetőségét, megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Jobb is így. Rágörcsöltem, minden erről szólt. Minden nap, minden tettemmel arra készültem, hogy hamarosan készen legyek a következő lombikra. Emlékeztető szól a telefonom a vitaminok bevételére, a vizsgálatok időpontjára, félretett pénz a párna alatt a következő beavatkozásokra. Már a levegőt is másképpen veszem, és mindezt a lombikért. Elvesztettem a jelennel való kapcsolatom, és egy még be sem következett eseményért éltem. Elvesztem a lombikhoz vezető úton! Ebből a sokkból támadtam fel újra, és vettem észre, hogy ami körül vesz is jó és teljes. Hirtelen megvilágosodtam és arra jöttem rá, hogy egy csomó felesleges dolgot csinálok. A mélypontok arra tanítottak meg, hogy hallgassam meg őket. A fájdalom csendje mindig egy előrehaladás lehetőségét súgja meg. Szinte minden igazán fontos és építő dolgomra egy kudarc és mélypont után leltem rá, mint pl. a blogomra is. Vajon mi ennek a mélységnek a hozadéka? Mitől véd, hová visz, merre tart velem? Hirtelen azt éreztem, hogy felesleges bármit tennem, a sorsom irányítása nem az én kezemben van. Magyarul úgyis minden úgy történik, ahogyan lennie kell. Megnyugtató gondolat azt gondolni, hogy ha kell, úgyis lesz gyermekem előbb vagy utóbb. Mi lenne ha bíznék a sorsban, és mindig azt élvezném, amit éppen ad? Ezekkel a gondolatokkal összeszedtem magam és megnyugodtam.♦
♦Egy másik barátnőmmel elmentünk vásárolni, és vettem magamnak egy új csizmát és egy tavaszi táskát. Azután újra beültünk a teázóba, ahol a vicces teát ittuk. Gondoltuk, hogy a múltkor egészen véletlen lehetett az a jó kedv, újra legurítottuk a black to relax teát, és ismét feldobódtunk. Vigyorogtunk a villamoson. Hirtelen olyan egyértelműnek és könnyűnek tűnt minden. Olyan szeretni való lett mindenki, és az élet oly csodás. A depim utáni megvilágosodás bizonyosságot nyert számomra, most viszont megmosolyogni valónak láttam: – Annyi dolgot csinálunk feleslegesen, és annyi felesleges inger ér minket, és olyan ritkán adjuk át magunkat a jelen és az ellazultság állapotának! Pedig abban minden megvan! No kérem a teát keresem, de Budapesten nem akadtam még rá. Jelentem ketten már Angliában is keresik, és amint ráleltünk valahol megírom, hogy hol beszerezhető, sőt meghívlak Benneteket teázni 🙂 ♦
♦ Életemben először SZTRÁJKOLTAM! Féltem, hogy erőszakos közegben találom magam a pedagógussztrájk kellős közepén, de bebizonyosodott, hogy ez a félelmem alaptalan volt. Még sosem láttam kulturált sztrájkot, de ez szombaton a Kossuth téren az volt. Irónia és lelkesedés volt minden beszédben. Érződött, hogy nem cirkuszoló emberek jöttek össze, hanem egy valós problémáért, szívből küzdő tanárok. A tízezres tömegben éreztem azt az erőt, ami a tanárokat jellemzi. Tudtam, hogy nagyon sok olyan ember között állok, akik hivatástudattal végzik a munkájukat, akik szeretik a gyerekeket és feladatuknak tartják az ifjúság minőségi felnevelését. A sztrájk végére öt perc síri csendet rendeltek el. Ezzel mutattuk meg, hogy nem randalírozni jöttünk, hanem egy valóban menthetetlen helyzet miatt tiltakozunk. Amikor több tízezer ember együtt van csendben, az igazán nagy erőt jelent. Csodálatos volt ebben az erőhalmazban állni. Kihasználva ezt az energiát elképzeltem minden pozitív változást, ami csak lehet a munkám jobbá tételében. Internetet és számítógépeket képzeltem az iskolákba, papírt és patront a nyomtatóba, szép színes képeket, változatos eszközöket, kevés adminisztrációt. Magam előtt láttam a diákjaim mosolygó arcát, és magamat lelkesen, kipihenve. ♦
♦Találkoztunk a barátainkkal és keresztfiammal. Ismét a Zoo Caféban jártunk. Ahogyan fogtam a keresztfiam kis kezét, és sétáltunk, magyaráztam neki minden kis kalitkánál, felemeltem, hogy jobban lásson, éreztem, hogy márpedig én olyan jó anya lennék. Sok-sok kedvem és türelmem lenne mindent elmagyarázni, egy kicsi embert gyakran felemelni, megóvni, megmutatni neki a világot. Annyira belülről és magától jön ez számomra. Megerősített kicsi Patrik, hogy ezért az érzésért muszáj kitartanom. ♦
♦ Mióta böjtöltem teljesen rendbe jött az emésztésem és az étkezéshez való viszonyom. Annyit eszek, amennyire szükségem van, és azt ami jól esik. Bizonyos ételek teljesen kikerültek az étlapomról, másokat pedig megszerettem. Pl zabkását eszem minden reggel, amit a böjt előtt meg sem tudtam enni, most pedig kiállt érte a gyomrom. Megszűnt az édesség utáni vágyam is. A hétvégén (szintén jógarátnő ajánlására) készítettem aszalt almalapot. Megtöltöttem nyers diótöltelékkel, és zserbót varázsoltam belőle, ugyanis ez Szabi kedvenc sütije. Igazi királyi csemege volt! Igyekszem a receptet is feltenni. Mi ezzel és egy pohár vörösborral, gyertyafénnyel ünneplejük a Valentin napot itthon, csendesen, összebújva. Kaptam egy rózsát Szabitól, azt pedig nézegetem, szagolgatom. Nézzük egymást és örülünk, elült a vihar, ismét jól vagyunk. Ezen is túl, együtt, szeretve. ♦
Szeretni mindig van kit azt hiszem. A családunkat, a barátainkat, a kutyánkat, és végső soron szeretni magunkat. Én az utóbbit nem rég tanultam meg, és nagyon élvezem. Boldog Valentin napot!
Gabi♥
