Üzenet a virágomtól

Virágzó tavasz. Írtam már, hogy azt hiszem, hogy ennél szebb időszak nem is létezhet arra, hogy újra várjak a hozzám érkező kis lélekre. A tavaszban benne van az új remény, az újrakezdés, a virágzásban a fejlődés és a születés. Akaratlanul is ilyen szemmel nézem a virágokat idén. A bennem növekvő petesejtek a magvak, a megtermékenyült embriók pedig a bimbók, melyek arra várnak, hogy kivirágozzanak. Hétfőn tíz órakor a leszívás után egy nagyon kényelmes bőrfotelben pihentettek, puha pléddel betakargattak, mielőtt haza engedtek volna. Kicsit fájdogált a hasam a műtéttől, de mégis nagyon jól éreztem magam. Megkönnyebbültem. Amikor az altatásból felébredtem, akkor ketten is mosolyogtak rám, és azt mondták: – Hat petesejtje lett Gabi! Hat kis magocska, kész virágoskert :-). Talán visszamosolyogtam, és kimotyogtam, hogy az nagyon jó.

Lázár Ervin Buddha szomorú című könyvét olvasgattam a fotelben ülve. Arra gondoltam, hogy pár hónappal ezelőtt már ültem itt, de most minden olyan más. Sokkal kényelmesebb a fotel, jobb a tea, és leginkább én vagyok jobban. Folyamatosan mosolyognom kellett, ha a virágoskertemre gondoltam. A könyv arról szólt, hogy egy szerelőműhelyben megjelenik egy fehérszakállú öregember feketerigó-fekete csizmában és feketerigó- fekete kalapban, és azt mondja az egyik mérnöknek. – Vár a virágod! “Az erdőben várja önt a tisztás közepén!” A mérnök pedig kimegy a tisztásra, és valóban ott várja egy virág. Fázott szegény és vacogott, és napot akart! Kezdett érdekes lenni számomra a történet, hát még amikor tovább olvastam. A mérnök azt mondja a virágnak, hogy ő nem tud neki segíteni, mert nincsen ereje ahhoz, hogy napot adjon. Aztán a virág megszólalt: – De igen van, ma hétfő van, nézd hogy süt a nap, és add nekem a keddi napot, majd a szerdait és a csütörtökit. A mérnők körbenézett, és a fűszálak, a többi növény mind azt sugallta, hogy de igen képes rá, van ereje, hogy a virágnak adja a hét minden napsütését.

“Három nap ragyogott az égen, háromszoros fény vibrált a fák között, a meleg meghintáztatta a földet, hátára vett bennünket, mint egy sűrű vizű, jóindulatú tenger, lebegtünk, lengtünk, emelkedtünk, virágom szirma megtelt, húsosodott, tenger-zölddé vált mosolya a csontjaimig szivárgott, átjárta a fákat és a füveket is, a bokrok ágai fölfénylettek. -Napot, napot, napot még! ”

Nem tudtam nem párhuzamot vonni az olvasottak és a jelen állapotom között. Éppen hétfő volt. Azon tűnődtem, hogy vajon nekem van-e mérnöki erőm, oda tudom-e adni a napot a virágomnak és lesz-e majd elég napfény? Csupán ekkor vettem észre, hogy betűz a nap az ablakon, és már egészen átmelegítette a hátam. Beleszippantottam a napfénybe, és arra gondoltam, hogy hát persze, hogy odaadok minden napsütést, és az elkövetkezendő napokban sokat leszek majd a szabadban. Talán a virágom üzent, hogy szüksége van rá. Itt a tavasz, most van ideje a virágzásnak!