A hit kapujában

Forras: weheartit.com

Ha az elmúlt másfél évben hitet tanultam az élet iskolájában, akkor most vizsgaidőszak van. Hinni, hinni, akkor is ha 30% az esély, akkor is, ha nem maradtak meg a tartalék embriók, akkor is, ha semmi jel nem utal a terhességre, akkor is ha elolvasok egy vetéléses történetet, és hinni akkor is, amikor nem tudok  hinni. Sőt, akkor igazán, erőm felett. A HIT és az ERŐ lett az új témám, ha akartam ha nem. Elkezdtem mindenben meglátni a hitet, az erőt. Mások honnan merítik? Ki az erős? Mi a hit? Mit jelent számomra e két fogalom? Hogyan lehet megerősödni a hitben? Azt láttam magam körül, hogy az erő a hitből ered, így a hitem eredetét, milyenségét és mélységét kutattam tovább. Elgondolkodtál már azon, hogy te miben hiszel? Az igaz szerelemben?  Életen át tartó barátságban? A lélekvándorlásban? Istenben? Az univerzumban? Én abban találtam meg a hitem, hogy van egy nagyobb erő, én Istennek hívom, aki a javamat akarja, jobban ismer engem, mint én saját magam, és az életem feladata és célja felé terel. Akkor vagyok összhangban a teremtővel, ha felismerem az utakat, melyeket kínál, és hagyom, hogy tereljen. Az akadályokat pedig tűzpróbáknak és lépcsőfokoknak tekintem az életfeladatom felé vezető úton. Hiszek abban, hogy minden ami velem történik, az a javamat és mások javát szolgálja. Én ebben hiszek. Nem is olyan nehéz. Kivéve ha egy nehéz vagy fájdalmas helyzetben találom magam. Hogyan hihetném el, hogy a velem történt rossz dolog nekem jó, csak még nem tudom, hogy miért? Hiszen fáj! Miután értesültem a rossz hírről, miszerint egyetlen egy lombikban fejlődő embriónk sem fejlődött megfelelően, szinte töröltem a hit szót a szótáramból. Valami hatalmas súly nyomott. Az a dolgom, hogy a bennem lévő két kis életkezdeményben higgyek (mert éreztem, hogy ebben a helyzetben a hitem sorsdöntő), miközben kiderült, hogy a testvérkéik már feladták. Beleszédültem a nehéz súlyba. Fel akartam adni. Egy napon át homályos sötétségben éltem. Küzdöttem. Megint jött a dac, a fájdalom, a harag, a hárítás, önsajnálat. Mindegyik sokkal könnyebb volt, akár egyben is, mint a hit csomagja. Nekem egy mondat volt a segítség egy lombikos barátnőm szájából (mert segítő mindig jön az úton, csak fel kell ismerni): – Máris feladnád? Az út pedig még nagyon hosszú. Ha azt hiszed, hogy a pozitív teszttel vége, és nem kell többé erősen hinned, akkor nagyon tévedsz! Tovább kell hinni, hogy lesz szívhang, nem lökődik ki, fejlődik, ott van még, jól van stb. Még nagyon sokáig nem lesz könnyebb, az út hosszú, ki kell tartani. Órákon át gyalogoltam ezután a Duna partján, szinte önkívületben. Úgy küzdöttem, mint egy súlyos lázas beteg szervezete a kórokozó ellen. Forrósodik, szaporán ver, izzad, kiköhög, begyullad. A hitem mélyére ástam. Útközben fogtam, és minden felesleges maszlagot lehámoztam róla. Nagy utat tettem meg eddig, és bizony nagy út áll előttem. Nekem pedig van egy erős hitem, odabent a központomban. Nem hagyhatom, hogy holmi kis kétségbeesések bepiszkolják, elhomályosítsák. A Dunába hajítottam a százalékokat, az akadályokat, a másokat, a hitetlenséget, a kishitűséget, a bizonytalanságot. Mire az út végére értem, újra megleltem a hitemet. Magamban, fénylően, erőtől sugárzóan. Itt van. Nem vész csak úgy el. Nem hagyhatom. Többször vissza kell ide térnem, hogy megbizonyosodjak, megvan. Minden alkalommal, amikor elbizonytalanodom. Hittem abban, hogy sikerült, hogy velem vannak. Nem is volt ezt olyan könnyű belátni. Viszont piszok jó volt. Boldogan mentem haza, és attól a naptól kezdve sokat sétáltam. A sétákon találkoztam a belső fénnyel, a bennem élő hittel, mely erős volt. A pozitív teszt valóban csak pár napig segített ezen a küzdelmen. Aztán fel-felütötte fejét a bizonytalanság, a rossz híreivel, a példáival. Egy-egy eltelt pár óra terhességi jelek nélkül pokol a lombikozó nőnek, most már tudom. Naponta többször kell visszatérnem a középpontomba. Néha gyorsan, máskor nehezebben sikerül. De meg kell maradni, a hitért minden nap megküzdeni, a belőle nyert erőből táplálkozni. Egy vékony mezsgyén mozgok, egy olajos kancsó vagyok, melyből egy csepp sem folyhat ki.  A kancsónak stabilnak kell maradnia. Hinni kell abban, hogy anya vagyok. Olyan régóta azt hallgatom, hogy nem lehetek az, sokáig azt hittem, hogy talán soha. Minden nap sokszor elmondom magamban vagy hangosan: – Anya vagyok! Anya vagyok! Anya vagyok! Annyiszor, hogy behozzam a lemaradást és felülírjam a hitetlenséget. A Jóga a várandósságért csoportból maradt meg egy meditációs hanganyagom. Az átlépés az anyaság kapuján a címe. Magam mögé nézek, és annyi kapun átjöttem már. Ez erőt ad, hogy ezen is átsétáljak. Elnézem a kisgyerekekkel mászkáló nőket. Ők vajon könnyen átléptek? Biztosan nem óvatoskodtak és vacilláltak ennyit. Az átlépés könnyed is lehet, csak el kell hinni.

Azt kérded, hogy milyen a pozitív teszt után az áldott állapot? Küzdelmes, fényes, áldott, ettől pedig teljes. A legmélyebb találkozásokra hív önmagammal. Más. Aki sokat várt rá, annak más. Ezt el kell fogadni. Aki sokat ácsorgott a kapu előtt, az óvatosan lép át rajta. A maga érzékenységével pedig csodaszép. Én átléptem a kapun, és jelentem csodálatos ezen a helyen, virágzás van. Még akkor is, ha minden nap meg kell küzdenem a hitért, hogy maradhatok. Nagyon szeretnék!

“Amikor készen állunk arra, hogy belemerüljünk sérülékenységünk sötétjének felfedezésébe, akkor találhatunk rá végül saját erőnk határtalan fényére. ”

                                                                                                         Brene Brown

Gyakran dúdoltam egy dalt a sétáimon. Ha én rózsa volnék. Az utolsó versszakból a kifeszített zászló a hitem, nem lehet játéka mindenféle szélnek! (A felvételen a dalt egy volt osztálytársam énekli, még ebből is plusz erőt merítettem :-)).