– No és a másik embrióval mi lett?
– Fogalmam sincs. Nincsen. Örülünk a meglévőnek. Minden nap eltűnődöm, hogy vajon mi a magyarázat arra, hogy két tök egyforma embrió közül az egyiknek megfelelő a környezet és beágyazódik, a másik pedig elkóborol valahol. Meg sem próbálta? Egyszerűen átsétált rajtam? Ma voltam kismama jógán. Ez nem hétköznapi kismama jóga, hanem kifejezetten személyünkre szabott, “kezdő kismamáknak való”. Jelenleg a megtartás, a földön maradás, a méhünk erősítése a fókusz. Az órán nem a kérdés jött szembe, hanem egy megállapítás az oktatónktól: – Azért azt a kicsi lelket ne feledjétek meggyászolni! A szívemhez kaptam. Bennem még mindig kóborol a kicsi lélek, ugyanis egyáltalán nem tudom őt hová tenni.
Meggyászolni, elbúcsúzni, megköszönni. Úgy éreztem, hogy végre engedélyt kaptam, hogy megtegyem.
Szabad szomorkodni azért, aki nem maradt. Hazaértem, és nem egy, hanem kettő gyertyát gyújtottam. Egyet az én elment embriómnak. Kis csillagomnak neveztem őt, és elmondtam neki, hogy nagyon vártam rá, és szerettem volna, ha itt marad. Próbáltam neki mindent megadni ezért, de ha mégis másképpen döntött, azt elfogadom. Ha pedig csupán ennyi volt a feladata, hogy a testvérét támogassa, őt segítse, ha a lehetőséget át kellett adnia, hát köszönöm, végtelenül hálás vagyok érte. A pocakomban lévő kis csillagommal pedig megbeszéltem, hogy bár nagyon szeretjük a testvérét, de nem szomorkodunk már utána. Majd időnként megemlékezünk róla, most és máskor is, kívánunk neki sok szerencsét és szeretetet innen a Földről. Csodálatos alkalomnak tartom, hogy megmutassam a hasamban lakó gyermekemnek, hogy milyen a testvéri önzetlen szeretet, és biztatom, hogy még számtalan hasonló csoda lakozik ebben az életben. Érdemes kitartani, fejlődni, megnőni, itt maradni.
A másik gyertyát egy barátnőm kicsiny lelkecskéjéért gyújtom. Ő segített engem végig a hitetlen perceken, nehéz időszakomon, és hatalmas tartást tanultam tőle. A napokban kiderült, hogy az ő babája mégis úgy döntött, hogy nem marad itt. Ha már egyszer fejlődik egy baba, szívhangja van, vajon miért nem marad velünk? Hirtelen közel éreztem magamhoz minden nő fájdalmát, akiknek elveszett a babájuk. Azt kell mondjam, úgy éreztem, hogy ennél szebb és tisztább fájdalom nincsen a világon. Valakinek rövid ideig az anyukájává válni, majd őt elengedni, az egyik legtisztább és önzetlenebb feladat. A legbátrabb pedig, felfedezni ebben a helyzetben a miértet, hogy mire tanít, mit akart megmutatni az a kicsiny elröppenő lélek, miért jött el hozzánk oly rövid időre? Sok-sok gyertyát gyújtottam a szívemben.
Majd elfújtam őket. Szeretettel és hálával búcsúztam. Reménnyel, hogy egyszer, egy másik alkalommal újra találkozunk. Legyen velük béke és áldás. Búcsúzom kicsi csillagom! Örökre az anyukád maradok, és ha mégis jönnél, én tárt karokkal várlak!
A kismama jógát, amire járok Kornhoffer Tünde tartja, és egy lombikos sorstársammal alkotunk egy csoportot egyelőre. Ha úgy érzed, hogy hasonló cipőben jársz, szeretnél támogatói közösséget, vezetőt az anyává válás útján, akkor szeretettel várunk kicsiny, meghitt csoportunkba! Én már tudom, hogy a megtartó sorstársi közösség mi mindenre képes, általa jutottam el idáig. 🙂
