Őszintén szólva rám tört a kismamapara. Nem tudom, hogy ez létezik-e, vagy normális-e, mert igencsak kevés dolgot találok erről bárhol is. Szerintem beszélni sem nagyon illik róla, mert a gyerekvárás csupa rózsaszín felhő, csoda és gyönyör kell legyen. Én ezt a gyönyört akkor élem át, amikor az ultrahangon figyelem az űrhajós babámat, és még kb. két napig utána. Aztán a felhő mögül előbújnak a kétségek. A testem. Mi lett vele? Miért hízom ennyit? Hány kg leszek a végére? Hogy nézek így ki? Mit húzzak fel? Tetszek-e a férjemnek? Leszek-e még valaha a régi? Egyáltalán ki lettem én? Mondanom se kell, hogy gyakran bámulom magam a tükörben. A tavalyi kedvenc nyári ruháim közül már nagyon sok nem jön rám. Valahogy mindenem megnőtt, nem csak a hasam. A fejem, mint egy jól lakott napközisé, vastagabb lett a nyakam, a karom, szélesebb a hátam, a derekam. A fenekem is nőtt egy hajszálnyit, de annak kivételesen szurkolok, mert mindig is kicsi volt. A mérleg szerint nem híztam az elmúlt két hétben, de előtte kapásból 4-5 kilót. Nem tudom, hogy a szteroid, a hormonok, a vitaminok, a mozgáshiány vagy szimplán a terhesség okozza a változást. A védőnő legyintett, szerinte ennyi simán belefér. Apropó védőnő. Ellátogattam a kismamaklubba. Nagyon hasznos volt, mert csupa olyan dolgot hallottam, amiről eszembe sem jutott, hogy majd eszembe kellene jutniuk. A babakelengyéről és a fürdetésről volt szó, sőt megfürdettek, vetkőztettek, pelenkáztak, kenegettek, öltöztettek egy műgyereket a szemünk láttára. Soha nem gondoltam volna, hogy lehet trükkje a pelenkázásnak és a gyereköltöztetésnek, itt tátott szájjal néztem, hogy mindegyikről külön kiselőadás is tud készülni. Bizonyos szavak és babás képek láttán pedig könnybe lábadt a szemem, amit próbáltam nem mutatni. Van egy mondat, amitől bármikor készen állok sírva fakadni: – Amikor először haza érkezik a baba kórházból. 🙂 Már előre látom magam, ahogyan a gyerekünk ballagásán, fellépésein, évzáróin stb. én leszek a hangosan zokogó anyuka. Valahogy ezen addig dolgoznom kell, mert a gyerek tuti tinikorában legkésőbb élve elás. Aztán jött a babakelengye rész, és ott felsoroltak olyan szavakat, hogy mellszívó, meg orrszívó, szoptatós melltartó, meg tetra pelenka, rugdalózó fajták. Felért az egész egy szókincsfejlesztő foglalkozással. Bizonyos szavakat a végére sem tudtam meg, hogy mit jelentenek. Esküszöm halvány lila lövésem sincsen, hogy ezeket a fura dolgokat honnan fogom összeszedni. Úgy döntöttem, hogy most inkább nem is foglalkozom ezzel. A legtöbb kismamának a klubban már óriási hasa volt, ők már biztos rendeltek háromféle orrszi-porszit, de én még ráérek erre gyúrni. Inkább leragadtam ott, hogy nagy a hasuk. Félelmetesen nagy! Nekem is akkora lesz? Hogyan fogom azt elbírni? Meg mozogni vele? Amúgy még soha életemben nem ültem ennyi várandós nő között. Nem is éreztem igazán, hogy odavaló vagyok. Attól féltem, hogy majd meggyanúsítanak, hogy én nem is vagyok kismama. Aztán néztem, hogy ők mit szólnak az elhangzottakhoz, de totál nyugodtan ültek és mosolyogtak. Egy óra kismami foglalkozás után bevallom nyomasztott egy kicsit az új hovatartozás. Amikor kimentem az épületből egy mély levegővel vettem tudomásul, hogy jó a hasnélküliek között lenni még egy kicsit. Örültem, hogy úgy sétálhatok még ma, hogy senki sem tudja, hogy én már olyan kismama vagyok, aki klubba jár, és egy-kettőre, ez esztendő legvégére nagy hasú is lesz. Szerettem, hogy ez még csak az én kis titkom. Szeretem a kismamaságot, legalábbis hamarosan szeretni fogom, de még kell egy kis idő, hogy ezt az új helyzetet megszokjam. Nem hiába a kilenc hónap. El is ugrándoztam szembe a piacra, hogy egy kis diákcsemegét vegyek a kedvenc magosomnál. Gondoltam ezt az új élményt le kell gurítani valamivel 🙂 A magos néni miután kilapátolta az adagom, kedvesen rám mosolygott, és kérdezett: – Jól látom, hogy kisbabát vársz? HOPSZIIII! A magos néni tudja, lebuktam. -gondoltam. Egy pár pillanatig úgy tettem, mintha nem hallanám, és veszettül elvesztem az aszalt szilva bámulásba, majd habogtam, hogy- Tele van a zsebem mindenfélével, ezért tűnik olyan nagynak a hasam, de hogy egyébként igen. KISBABÁT VÁROK! Lebukni és kimondani először a dolgot felszabadító volt. Sőt! Újra próbáltam: – Kisbabát várok! Másodszor totál boldogan éreztem magam tőle. Hazafelé a kocsiban még gyakoroltam, hányféle hangsúllyal lehet mondani: – Igen, kisbabát várok (komolyan). -Igen, kisbabát várok (nevetve). – Igen, kisbabát várok (távolba meredve) stb. A nevetős esett a legjobban. Hamarosan majd mindenki megkérdezi. A húsos, a zöldséges, a tojásos, a szomszédok…mindenki. Csak rajta, állok elébe.
A kismama klub egy félelmetes hely továbbra is, de mégis vonzó. Úgy döntöttem, hogy jövő héten is elmegyek, megnézem mi a bajom ezzel a kismamasággal, és miért is olyan nehéz a változás. Vajon másnak is ilyen ez? Lehet a klubban majd felteszem a kérdést is. 🙂
Forrás: pinterest
Kismamaklub nálam ugye a vízszintes helyzet miatt nem igazán játszik be, de én amúgy sem vagyok az a szociális alkat. Persze, más, amikor edzést tartok, vagy terápiázok a kutyáimmal, de amúgy…hagyjon mindenki békén 😊 Remélem, a kölök is hasonló lesz, és játszótérre csak tini korában fog vágyni a haverokkal hehe
Krisztina annyira érthető pedig. Én emellett tökre örülök, hogy ezt a “problémát” a csöppség okozza. Az örömömet egy cseppet sem veszi el, de mellette a babának az is kell, hogy én jól érezzem magam a bőrömben, és nem biztos, hogy túlsúlyokkal ez megy és egészséges.
Engem a kilók leginkább a 12. héttől kezdődően kezdtek zavarni, és még a 16. héten is majdnem sírva jöttem haza ultrahangról – csak az orvosnál állok mérlegre, és az akkor felszedett +3 kiló egy hónap alatt kicsit megviselt, főleg, hogy a tükörben ekkor még egyáltalán nem néztem ki állapotos nőnek, szimplán csak túlsúlyosnak. Talán a 18. héttől kezdett kerekebb formát ölteni a hasam, innen eredeztethető a jobb közérzet is. Néha kicsit szégyenlem magam amiatt, hogy a külsőmmel és a kilókkal foglalkozom, ahelyett, hogy örülnék, hogy ezt egy kis csöppség “okozza”. De nehéz feldolgozni, hogy változik a testem.
Közel a 12 héthez én is úgy érzem, hogy egy sokkal felhőtlenebb időszak jön. Az elején furcsa a szembesülés a tennivalókkal, kilókkal,hormonokkal, de aztán gondolom hozzászokunk, és mire “félelmetes” nagy pocink lesz, már mi is higgadtan mosolygunk a babakelengye felszerelésen. Amúgy az egyre jobban kerekedés és a jobb közérzet, az neked hányadik héttől kezdődött?
A kismama klubos sztorid nagyon jó. 🙂 Habár én nem járok ilyen összejövetelekre, így az internet hasábjait olvasva ért sokszor meglepetésként egy-egy olyan kütyü vagy “mindenképpen szükséges” dolog, amiről előtte életemben nem hallottam…
A terhességem elején én sem éreztem magam igazán jól a bőrömben, úgyszintén a plusz kilók miatt, amelyek mindenhova felkúsztak, csak épp nem a pocakomra. De amióta egyre jobban kerekedem a közérzetem is jobb lett.