Recept gyermekre váróknak

Forrás: Pinterest

Tagja vagyok egy blogos közösségnek, ahol pár blogoló társsal megosztjuk a gondolatainkat, problémáinkat. Felmerült egy hozzászólásban, hogy miért nem írom a blogom kimondottan a gyermekre váró pároknak, a példámmal sok embert lelkesíthetnék, és akár lehetnék lifecoach is gyerekre váróknak. Nos, biztosan nem leszek, de pont ez a tanács ihletett meg a következő bejegyzéshez. Recept a gyermekre váróknak! Létezik ilyen???

Szerintem recept nincsen. Illetve talán egy: –Találd meg és kövesd a saját utad, ismerd fel és bízz a megérzéseidben! Coachként valószínűleg hamar csődöt mondanék, mert én csak az én utamat ismerem. Mégis eszembe jutott erről a tanácsról, hogy amit végigcsináltam, és megéltem közben, arról nagyon keveset írtam.

Amikor másfél éve kiderült, hogy nem lehet gyerekünk talán még lombikkal sem, teljesen magam alatt voltam. Annyit sírtam pár hónap alatt, mint még soha életemben összesen. Volt olyan, hogy a földön fetrengve bőgtem, vagy a padlót püfölve ordítottam. Én, aki évek óta egy fájdalomcsillapítót sem szedtem be, hallani sem akartam a lombikkezelésről. Aztán pedig haragudtam. A férjemnél volt a gond, szóval rá leginkább. Persze nem a felszínen, mert az elítélendő lett volna, főleg, hogy nem sokkal azelőtt fogadtam meg a templomban a jóban – rosszbant. Úgy éreztem, hogy az egyetlen menekvés, ha kilépek a helyzetből. Ma már tudom, hogy csak menekültem volna sorsom elől. Kiléphettem volna, aztán hamarosan újra szembe jött volna ugyanez a probléma más formában. Szerencsére egy kis idő elteltével, és egy sikertelen lombikkezelés után elfogadtam: Lényegtelen, hogy kinél volt a fizikai ok, ezt a feladatot én is kaptam. Sőt, valamiért éppen mi együtt kaptuk!  Az első recept- ezért azt gondolom – hogy a feladatot el kell fogadni, és meghagyni erre az időt. Sürgetni nem lehet. Nekem a kezeléselfogadás talán még tovább tartott. Az első lombikom első injekciója után fél órán át bőgtem. Még mindig tiltakoztam ellene. Ennyi idő elteltével már tudom, hogy nem szabadott volna belevágnunk akkor még a kezelésbe, de úgy éreztem, hogy jobban elfogadni sosem fogom, mint akkor, szóval mi a fenére várjunk. Nem is reagáltam a hormonokra. Szerintem tudat alatt úgy tettem, mint a kiskakas a mesében. Felszívtam a gyógyszereket a begyembe, aztán kiengedtem valahol, de valóban felszívódni csak egy kis része tudott. Pszichológushoz is jártam ez az idő alatt. Tanultam tőle egy-két relaxációs technikát, de az elfogadásban nem tudtam továbblépni. Aztán alternatív módszerek után kutattam. Akkoriban pár hónapja kezdtem el jógázni, így elmentem egy úgynevezett Jóga a várandósságért több hónapos programra. Szerencsére ez a program segített, és úgy éreztem, hogy jó úton vagyok. Persze ezt nem tudtam rögtön. Azt igen, hogy élveztem a dolgot, még akkor is ha sokszor nagyon fájt. Azt éreztem, hogy végre történik valami velem. Valami, amire rég vártam. Hogy dolgozzak saját magamon. Volt min, kinek nincs. Hamar kihúztam egy kártyán, hogy az én feladatom a gyermekhez az önismeret, önszeretet. El kell fogadnom magam, a múltam. Nem hittem volna ezekben a módszerekben, sem kártyákban, ha nem éreztem volna akkor ott azt, hogy marhára fején találta a kártya a szöget. Jelenleg azt gondolom, hogy a pocakomban lévő gyermek már jönni akart, de nem olyan anyához, aki tele van elutasítással. Továbbmegyek, azt gondolom, hogy a megszületendő gyermekeink mind tanítanak minket valamire, ahogyan mi is őket. Hiszek abban, hogy a gyermekek választják a szüleiket, vagy legalább is valahol megtörténik az elosztás, hogy kinek melyik család jut. Azt is gondolom, hogy azért kerülünk egy bizonyos családba, mert abban a közegben tudjuk gyakorolni az életfeladatainkat, tisztázni, feloldani előző életből maradt korlátokat.

Természetesen továbbra is jártam az orvosokhoz. Eszem ágában sem volt elutasítani a kezeléseket, sőt, az alternatív út segített azokat elfogadni. Önismereti csoportba is jártam, részt vettem egy theta Healing kezelésen és egy családállításon. Mindegyik nagyon sokat segített. Mind tovább vitt az úton, amin akkor már messze jártam. Persze volt részem olyan kezelésben is, aminek semmi értelme sem volt. Szerencsére csak egyszer történt ilyen, egy nyílt napon, valami kineziológiás brain hókuszpókuszon. Legalábbis, aki végezte nem értett hozzá, és nem is volt túl bizalomgerjesztő. Összességében azt kell mondjam, hogy az alternatív terápiák sokkal többet segítettek, mint mondjuk a pszichológus. Kihangsúlyozom, hogy az a pszichológus és, azt is, hogy akkor nekem! Nem is lettem volna többre képes talán, mint legalább megnyugodni. Mindig annyi megemészteni való jön, amit elbírunk. Lehet, hogy valakinek egy pszichológus fog segíteni, másnak meg az akupunktúra, vagy a reiki, elvonulás vagy ki tudja mi.  A lényeg a saját út megtalálásán van! Ahhoz pedig önismeret kell, hiszen nem tudod, hogy mi kell neked, ha nem vagy tisztába magaddal. Én egyre közelebb kerültem magamhoz, és elkezdtek a megérzéseim sokkal jobban működni, mint azelőtt. Nem is tudom, hogy előtte voltak-e, de az biztos, hogy eszembe sem jutott volna rájuk figyelni. Joggal bolondnak lehet ezért nézni, két éve én is annak gondoltam volna ennek a cikknek az íróját. 🙂 Nekem a megérzéseim kérték már a böjtöt, a kundalini jógát, ami aztán még tovább vitt a testem és a szükségleteim megérzéséhez. A második lombik előtt nem szedtem vitaminokat, és nem azért, mert elutasítottam őket, hanem mert éreztem, hogy nem volt rá szükségem. Nem olvastam semmilyen praktikát és mások tapasztalatairól sem. Elvonta volna a figyelmem magamról és a babámról. A testem tökéletesen jelezte, hogy mi kell neki a teherbeeséshez. Nem rég láttam egy ismerősöm, hogy speciális diétát tart, mert babát szeretne, és azt eszi, amit olvasott, hogy enni kell ilyenkor. Pont olyan dolgok voltak a dobozában, amiből én nagyon sokat faltam a lombik előtt és alatt. Pedig nem olvastam utána egyáltalán, hogy miket kell enni.

Tudtam, hogy mi kell. Belül mindent tudunk, főleg magunkkal kapcsolatban, ezt végre ismerjük fel!

Azt is tudtam, hogy a számomra legjobb orvosnál vagyok, mert hagyta, hogy menjek a megérzéseim után. A második kezelés alatt beleszóltam a hormonadagolásomba, sőt a beültetés is aznap volt, amikor én kértem. Fele annyi hormonnal, hat nappal kevesebb stimulációval hat szépséges petesejtem lett, és mind megtermékenyült. A megtartásban is hasonlóan követtem, amit a bensőm diktált. Kilométereket sétáltam, pedig sokaknak úgy sikerül, hogy hetekig fekszenek. Nekem napfény kellett és természet. Aztán a gyerekem is megéreztem. Az első ultrahang előtt jelentkezett először álmomban. Egy kisfiú volt, és annyit mondott, hogy ne féljek, mert velem van, és jól van, meg akar születni. Meg is kérdeztem, hogy egyedül van-e, és mondta, hogy igen. Aztán másnap láttam azt az egy szívdobogást a monitoron. Másodszor akkor találkoztunk, amikor az immunológus orvos azt mondta, hogy a 8. terhességi hét elteltével abbahagyhatom a szteroidok szedését. Nyugtalan voltam egész nap, majd éjjel újra jött a kisfiam, és kiabált, hogy veszélyben vagyok! Másnap egész nap hozzáértő immunológus után kutattam az Interneten, és telefonálgattam. Találtam egy doktornőt, akinek a szakterülete volt a lombikos, immunproblémával küzdő anyák esete, és óva intett, ha abbahagyom a gyógyszert, szinte biztos, hogy elvetélek, hiszen még a méhlepény sem ágyazódott be akkoriban. Az eset kicsit ijesztő volt, de akkor nyertem a legnagyobb bizonyosságot, hogy a bennem növekvő kis ember meg akar születni, élni akar, és szól nekem ha veszély leselkedne ránk. Azóta tudom, hogy ő bizony marad, és hogy valószínűleg kisfiú. 🙂 Egy alkalommal pedig közölte velem a nevét, illetve kettő nevet is. Kolos és Nimród. Talán a másik név a tesójáé lett volna. Még nem tudom, hogy végül melyik lesz az övé.

Minden tudás és válasz ott van bennünk. Ha valaki úgy érzi, hogy neki ugrálni kell naponta ahhoz, hogy teherbe essen, vagy ki kell békülnie a szüleivel, tisztázni egy régi félreértést, elmenni egy családállításra stb., akkor azt bátran kövesse, mert az úgy is van. Feltéve ha nem kívülről jön, elvárások útján, hanem saját magából. Ismerni és bízni kell magunkban! Én ezt a receptet írnám fel minden leendő anyukának. Másrészt meg vagyok győződve arról, hogy nem minden nő feladata a gyermekáldás. Alkotni és teremteni nagyon sokféleképp tudunk. Nem egy gyermektelen nőt ismerek, aki kiteljesedett valami hobbiban, hivatásban, utazásban, létrehozott. Én ezt az utat is elfogadtam volna már a végén, és nem féltem volna tőle. Sokkal erősebb volt a gyermekre vágyakozásomban a társadalmi elvárás, mint a valódi vágy. Ezt felismerni, és kimondani nagyon kemény volt. Mégis érdemes, mert minek járjunk egy életen át akadályokkal teli tévúton, ha a kényelmes és örömteli saját utunkat is választhatjuk. Mindenki útja más, és eltérő időtartamú. Mindegyik különleges, egyedi és szép. Mert a sajátunk. Én szeretem az én utam, ma már hálás vagyok, hogy így történt.

Ez volt a receptem, és ezzel a coach pályafutásom is letudtam 🙂

Kitartást, erőt és a belső hang megtalálását kívánom mindenkinek, aki még keresi vagy már járja az útját! Tedd azt, mit tenned kell, amit érzel, ami hív! Akkor is, ha ez szöges ellentéte annak, amit mások tesznek, vagy amit olvastál. Te más vagy, mint a többiek, a kisgyermek is más, aki rád vár. Vedd észre, hogy mit kér tőled, hogy megérkezhessen! Éld meg a saját történeted! Fogadd el és szeresd, nem véletlenül a tiéd!