Anya csak egy van nyilván! Látom Koloson, ahogyan rám néz, figyel, követ a szemével, hogy nincs rajtam kívül élőlény a földön, aki még így megérti őt, aki ilyen hatással lehet rá, akire oly szerelmes pillantásokat vet, mint rám. Kivéve egy, az apja.
Már a kapcsolatunk legelejétől láttam, ha egyszer gyerekünk lesz, Szabi nagyon jó apuka lesz. Talán mi nők, ha nem is tudatosan, de olyan párt választunk, akit el tudunk képzelni a gyermekünk apjának.
Az első öt hétben csakis kizárólag úgy aludt el NyiváKolos (ekkor kapta ezt a becenevet), hogy ordított előtte. Eltartott egy vagy akár három órán át is az esemény. Késő este, amikor már amúgy is kimerült az ember, megérkezett az ordítás. Ráadásul nekem az első hetekben folyamatos mellgyulladásaim voltak, sokszor sajgó ízületekkel és sebbel, lázasan ringattam órákig az üvöltő babámat. Azt hiszem megegyezhetünk abban, hogy kevés dolog kiborítóbb, mint egy ordító csecsemő, főleg akkor, ha az embernek lövése sincs, hogy mitől van. A tehetetlenség és a kimerültség kombináció engem teljesen kifordított magamból. Folyton hajtogattam, hogy de miért bőg, most mi a baja. El is neveztem az állapotot FTMB szindrómának (F*m Tudja Mi Baja). Belül megéreztem, hogy mit éreznek azok az anyák, akik kukába dobják a csecsemőjüket. Nem vagyok büszke rá, de kicsúszott egyszer a számon, hogy mi a fenének jött össze a gyerek, azóta szenvedés az életem. Az ilyen kijelentéseim pedig Szabit bántották, és engem is amúgy, még szarabbul éreztem magam tőlük. Többször összevesztünk, úgy, mint még soha azelőtt. A mélypont az volt, amikor babaruhával dobáltuk egymást éjjel egykor. Néha úgy festett, hogy minden menthetetlenül elromlott. A házasságunk, én, a gyerek, az egész egy csőd. A mérhetetlen dühöm (ami gondolom a hormonok miatt is lehetett) a kutyára is kivetítettem , és őszintén féltettem őt magamtól, nehogy kárt tegyek benne. Szerencsére nem süllyedtem odáig, hogy bántsam, fizikailag legalább is. Így is érezte, hogy nem vagyok magamnál. Borzalmas volt látni, hogy néha csak ránéztem és behúzta fülét-farkát. Egy anyaszörny lettem, nem vitás! Öt hét után könnyebb lett minden. Sokkal könnyebb. Azóta is ringatni kell Kolost az elalváshoz, de nem órákig, és szerencsére nem sír közben (gyakran mosolyog :-)) Mostanság inkább az a nehéz benne, hogy miután betesszük az ágyba, kipattan a szeme, és kezdődhet a ringatás elölről. Csupán szerencse kérdése, hogy hányszor kell ismételgetni az egész procedúrát. Egyik este már éjfél felé járt, amikor csak nem aludt el a baba, letettem és folyton nyöszörögni kezdett. Nagyon-nagyon vágytam már ágyat érezni magam alatt, és feszültté tett, hogy tudtam, hogy Szabi így nem tud aludni és másnap fáradtan kell kelnie. Nem sikerült elaltatnom Kolost, ami azt jelenti, hogy két perc múlva sírás lesz, de mégis letettem és én is bedőltem az ágyba. Nyűgös voltam és hajtogattam, hogy mi a fene baja van már megint, hát sosem fogok aludni??? Mire Szabi felkelt és azt mondta:- Mindegy, hogy miért, nem kell ismerned az x-et ahhoz, hogy nekiállj az egyenlet megoldásának. Aztán kivette Kolost és ringatni kezdte. Teljesen nyugodtan közölte, hogy csak pihenjek, ő átveszi. Fáradt voltam ellenkezni és csak bambultam őket az ágyból. Szabi olyan gyengéd kedvességgel tanulmányozta Kolost a karjában, az pedig mosolygott rá. Gyakran így tesz, ha meglátja az apját, fülig ér a szája. Aztán járkált vele, elcsendesítette, ágyba tette, de a fiúcska újra ébredt. Ugyanazzal a türelemmel harmadszor-negyedszer is megismételte a sétás ringatást. Közben ámulattal néztem őket. Szabi nem dühöng, nem érdekli a miért, sem az, hogy mikor lesz vége vagy mi lesz holnap. A pillanatnak élt, annak, ahogyan a karjában tarthatja a kisfiát. Kolosnak erre volt szüksége, hogy aludni tudjon, Szabi pedig megadta neki. Irigyeltem tőlük az összhangot és a meghittséget. Én is ezt szeretném megélni a kisbabámmal, mielőtt elalszik! Majd Szabi mellém bújt, átölelt és azt mondta: – Hiszen olyan aranyos baba ez a Kolos! Tényleg az – gondoltam – hogyhogy én nem ezt látom, amikor altatom. Miattam! Én vagyok az egyetlen akadálya, hogy élvezzem a babámmal közösen az elalvás előtti elcsendesedést. Másnap este én jöttem. Nem érdekelt az x, sem semmi más. Kolos pici arca, ahogyan lassan elszenderedik, sokkal édesebb mindennél. Hagytam magamnak, hogy ne dühöngjek, hanem békésen megéljem a pillanatot. Kolos mosolygott rám hálásan. Miközben a sötétben járkáltam és csendesen ringattam, élveztem a monoton mozgást. Gondolatban megírtam ezt a blogbejegyzést, teljesen elmeditáltam. Mire újra a babára néztem, már ellazult, ágyba tettem, és nem ébredt fel, mélyen elaludt. Amikor ágyba bújtam, Szabi félszegen, mosolyogva kérdezte: – Próbáltad úgy csinálni, mint én? – Igen, pontosan! Szabitól tanultam, hogy hogyan kell elaltatni a gyerekünket. Akkor éjjel aludt Kolos először öt órát. Azóta hol én altatom, hol Szabi, de mindig fogadunk, hogy ki hányadik nekifutásra ér célba, vagy versenyzünk, hogy kinek megy gyorsabban. Amúgy nekem. Velem úgy tűnik hamarabb elalszik, mert mégis csak én vagyok az anyja, és anya csak egy van, de ezek után tudom, hogy apa is egy, no és hogy vannak apai megérzések , akár jobbak is, mint az anyáknak! Nem győzöm csodálni a fiam és az apja kapcsolatát. Egészen új élmény és felfedezés. Örülök, hogy a fiamnak megadatik ez a kapcsolat, és néha-néha kicsit elszomorodva rájövök, hogy én csak elképzelni tudom, hogy milyen jó lehet gyerekként érezni, hogy az apád ott van neked, ringat, játszik veled, szeret és elfogad…Minden gyerek megérdemelné!
Köszönöm, hogy olvastad a bejegyzésem! Ha tetszett és szeretnél értesülni több hasonló írásról, képekről kövesd a Menyaszörp Facebook oldalát és Instagramját!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: