Szerelem a kisfiam

Múlt szombat reggel néztem Kolos kis pufi, alvós fejét magam mellett és annyi minden lett bennem, hogy le kellett írjam. Óvatosan feltápászkodtam mellőle, kiosontam a wc-be, és ott született meg ez a bejegyzés. 🙂 

Néztem-néztem a pici arcát, és alig vártam, hogy felébredjen. Hogy életre keljenek a kezecskék, lábacskák, hogy felém kapálódzanak, hogy hozzám érjenek. Mindig velem van és mégis mindig várom, vágyom őt. Este amikor végre fáradtan ágynak dőlök, mielőtt becsukom a szemem arra gondolok, hogy alig várom, hogy éjjel megébredjen, és újra puszilhassam, átfoghassam a melegre aludt kis, csukott szemű testet. Aztán hajnalban sokszor egy órán át csak nézem ahogyan a hosszú szempillák söprik a húspogácsa pofikat. Tudom, hogy álmos leszek, aludnom kellene, de már olyan rég láttam. Várom, hogy reggel legyen, felébredjen és szélesen rám mosolyogjon úgy, ahogyan csak ébredés után szokott. Tudom, hogy ő is örül a viszontlátásnak. Nyissa ki végre a szemét, ezzel engedélyt adva, hogy újra megegyem, pusziljam, felfaljam, harapjam, gyömöszöljem, bekebelezzem. Majd várom az estét, hogy fürdethessem, meleg vízzel kényeztessem és aztán eggyé olvadjunk, míg etetem. Ilyenkor rajtam pihenteti a lábacskákat és a mancsaival gyömöszöli a pólómat. Hogy én azt mennyire szeretem érezni! Mindig közösen fürdetjük az apjával. A kezdetektől így osztottuk be, hogy Szabi mossa a derekától lefelé, én pedig a felső testét. Tegnap este Szabi tanult, rám maradt a fürdetés. Miközben lágyan lötyköltem rá a meleg vizet, Kolos csak nézett és nézett mélyen a szemembe követelve, hogy én se vegyem le róla a tekintetem. Csodálattal néz és féloldalasan mosolyog. Értem én, rajong értem. Én meg érte. Mennyi szép pillanat lakozik egy fürdetésben, milyen intim, milyen érzékeny. A víz csobogó hangja és az összeolvadt szeretetnézésünk. Jó ég, mi ez? Szerelem? Kissé lelkifucit érzek a férjem miatt, amiért ebből kimarad. Butaság! Hiszen amikor a kisfiamat imádom, akkor őt is imádom benne,magunkat, mi vagyunk ő. Aztán csak nézem, mosdatom, és hatalmas könnycseppjeim potyognak a fürdővízbe. Elmondom neki: – Szeretlek kicsi babám. Olyan jó, hogy jöttél hozzánk! Hogy engem választottál, és hogy megmutatod, milyen anyának lenni! Ki kell vennem a vízből. Olyankor mindig torkaszakadtából ordít, és Szabi szokta megnyugtatni. Most pedig nincs itt. – Mi lenne, ha tovább néznénk egymást és nem sírnál? – kérdezem tőle. –  Ne szakadj el tőlem, csak engem figyelj, és akkor semmi sem olyan rossz, semmi sem számít. – Kiveszem, dörgölöm a törölközővel és most én kérem a tekintetét. – Nézz rám még egy kicsit, és semmi baj nem lesz! – Majd felöltöztetem és nem sír. Most először nem sír. Mintha mindent értene! Nem abból, amiket mondtam, hanem a szememből, a szívemből, ahonnan növesztettem. Átölelem, beszippantom, szeretem. Olyan nekem való gyerek ez a kisfiú! Minden gyerek éppen a szüleinek való azt hiszem. Nem is kell ehhez megszülni. Ha úgy hozta volna a sors, hogy örökbe kell fogadnunk mégis, akkor is éppen Kolos érkezett volna, ebben biztos vagyok. Meg hogy ez egy szerelem!