Ó hányszor keverem őket! 🙂 Valójában Zongot kellene előre írnom. Ő a rangidős, az elsőszülött, ráadásul a lány is! Bizony már hétéves! Ezen a nyáron lesz hét éve, hogy megtaláltam a ciprusi nyárban kidobva. Nagyjából öthetes lehetett és elfért a kis kiszáradt teste a tenyeremben. Hét év sok idő, és annyi minden történt… Ott volt a szinglis házibulikon, csóválta a fejét a rossz pasiválasztásomon, vigaszom volt egy szakítás után, bezabálta a kajám a repülőn (majd kihányta), szerelmes lett Szabiba, Magyarországra költözött és most gyereket nevel velem együtt. 🙂 Járt már neki egy bejegyzés. A Kapcsolathekker blog bloggerétől érkezett a felhívás, hogy olyanok írását várja, akik együtt élnek a házi kedvencükkel. Ihletet kaptam. Ez a bejegyzés szóljon hát Zongiról, a négylábú, hűséges társamról, és arról, hogy mit tanított nekem, hogy segített anyává válni és minket szülővé! Sosem feledem a szemeket, melyekkel kérlelt, hogy segítsek. Ő választott engem, talán tudta már, hogy nekünk dolgunk van egymással, hogy én leszek az anyukája. 🙂 Lihegett, alig állt, de nézett kérlelően. Mégis továbbhajtottam. Ekkor azonban már hiába való volt minden ellenkezés. A nézése a szívembe égett. Visszafordultam, miközben hangosan mondogattam magamnak: – Nincs hová tenni! Külföldön élsz! Megőrültél? Kivágnak az albérletből! Felelőtlen! – mintha el se mentem volna, ugyanúgy nézett rám a nagy gülü szemeivel. Nem érdekeltek a hangok a fejemben, felkaptam, a kocsi hátsó ülésére dobtam és elhajtottam. – Majd valakinek odaadom! – gondoltam. Egész úton sírt. A konyhakövön viszont már nem. Feküdt és alig pihegett. Ki volt száradva. Nagyon megijedtem, akkor már mindenképpen segíteni akartam neki. Nem hallhat meg ez az apró kutyus éppen nálam! Előkaptam az orrcseppet a hűtőből, és a pipettával vizet fecskendeztem a szájába. Estére már vígan futkározott a lakásban. Sajnos dolgoznom kellett aznap este. Nagyon sírt, amikor kimentem a lakásból. Azon az estén másképpen dolgoztam. Fel voltam dobódva és aggódtam. Valaki várt otthon, a kiskutya csak rám számíthat, és én aggódtam érte. Mind a három tény melegséggel töltött el. Azt hiszem hosszú ideje nagyon magányos voltam. Rég nem voltam olyan izgatott és boldog, mint amikor hazafelé tartottam, és talán még sosem aggódtam ennyire senkiért, mint érte. Korábban nem tudtam, hogy képes vagyok valakit magam elé helyezni, és azt sem hogy képes vagyok aggódni, előrelátó lenni.
Akkoriban úgy gondoltam, hogy én sosem szeretnék gyereket, mert túl önző vagyok. Talán annyira mégsem voltam, csak nem volt kiről gondoskodnom.
Nehéz is volt vele. Mindent szétrágott, bevizelt, bekakilt, harapott, igaziból az egész életemet felforgatta a kétkilós kutya. Párszor megbántam őt és azt kívántam bár ne lenne. Zonggal való kapcsolatom tanított meg arra, hogy valakivel összeszokni nem könnyű, de megéri megharcolnunk egymással egymásért. Hogy a kötődés sokszor a legnagyobb küzdelmekben alakul ki, és hogy egy kapcsolat sosem ugyanolyan. Vannak fentek és lentek. Van hogy imádjuk egymást és vannak napok, hogy a kötelező sétákon kívül egymásra sem nézünk. Zonggal való együttélés óta tudom, hogy a kötődés alakul, fokozódik idővel. Nagyjából egy éve volt meg Zong, amikor erősen éreztem, hogy az életem része, és nem adnám semmiért. Amikor Kolos megszületett persze kötődtünk egymáshoz, hiszen egy testben éltünk hónapokig, de tudtam, hogy ez fokozódni fog, és így is van. Zong megtanította a férjemnek és nekem, hogy hogyan kell együttműködni, együtt gondoskodni valakiről. Szerintem a kutyatartásnak nagyban köszönhetjük, hogy jól meg tudjuk osztani a feladatokat egymás között a gyerekkel kapcsolatban is. 
Olyan elfogadó kis mancs! Amikor haza hoztuk Kolost a kórházból, nagyon izgatott volt, kérte a játékait, ha Kolossal kedveskedve beszéltünk, ugrált, csaholt. Szerintem a kezdetektől szerette, valahogy érette, hogy ő az én gyerekem. Sosem haragudott érte, csak sajnálta, hogy kevesebb időm jut őrá. Egy idő óta beletörődött az új sorsába, megelégszik a csendes megfigyelő szereppel. Van, hogy egész nap nem jut rá időm. Olyankor éjjel korábban lemegyek és összebújva alszom vele is egyet, vagy szólok Szabinak, hogy labdázzanak. Kolossal nem tudom, hogy milyen lesz a kapcsolatuk. Nagy a szerepem ebben azt hiszem. Mindkét félnek azt tanítom, hogy tiszteletben kell tartani a másik határait. Amikor Kolos meghúzza Zong szőrét, mindig kiszedem a kezéből, kinyitom a tenyerét és megmutatom, hogy hogyan kell szépen simogatni. Azt hiszem, hogy Zong szeretne Kolosról gondoskodni, vágyik nyaldosni a kezeit, lábait. Minden nap engedem, hogy egy kicsit megnyalja, de nem vég nélkül. Ilyenkor, van, hogy megsértődik. Érdekesség, hogy Kolos a kutyaugatástól sosem rémült meg. Ismerte már ezt a hangot magzatkora óta. Jelenleg a közös tevékenységük, hogy alszanak egymás mellett, Kolos próbálgatja érinteni, húzni Zong szőrét, amiért tenyérnyalogatás a jutalma. Sosem láttam, hogy agresszíven reagált volna a kutya a gyerekre. A minap láttam őket először valóban együtt játszani egy játékkal. Zong az orrával odalökdöste a plüssmalacát Kolosnak. Kolos elkapta, lóbálta, majd a kutya igyekezett tőle elvenni. Ezt vagy háromszor egymás után eljátszották! 🙂 Egyébként Kolos hason akkor emelte a fejét először, amikor Zong után nézett, Szintén Zong után nyújtotta kezecskéjét, és a megfordulás hasról hátra is sikerült már a kutyus miatt. 
Az érem másik oldala
Vannak nehézségek, tényleg nem könnyű egy kicsi lakásban kutyával és gyerekkel együtt. Zong sokszor szeretné Kolos játékait magának, olyankor elveszem tőle, és odaadom a sajátját. Tényleg mintha még egy gyerekem lenne. Megesett már nem egyszer, hogy Kolos éppen aludt vagy szopizott a kezemben, és Zongnak akkor jutott eszébe, hogy a teraszon van a játéka, vagy becsúszott a szekrény alá, éhes stb. A legrázósabb talán az elején volt. Kolos háromhetes volt, Szabi már dolgozott, én lázasan, mellgyulladással, friss sebbel, babával és kutyával itthon, Zongnak pedig hasmenése volt. Kétszer le kellett futnom vele, amíg Kolos aludt. Sírva mentem le és nagyon izgultam, hogy a baba nem ébred-e meg, amíg lent vagyunk, de szerencsére sosem volt semmi gond. Szóval a cuki kutyás-babás képek mögött kemény munka van. Persze vállaltam, és tudom, hogy ez csak egy időszak, amit túl kell élni. Lesz majd nagyobb otthonunk, Kolos pedig növekszik. Látom magunkat egy-két év múlva az új házunk udvarán, ahogyan Kolos futkározik, Zong pedig körülötte ugrál.
Szerintem elválaszthatatlan barátok lesznek. Akkor majd biztosan azt fogom mondani, hogy megérte! 🙂
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzésem. Ha szeretnél értesülni más írásaimról is még melegében, akkor kövess Facebookon és Instán is !
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: