Hat hónapja írtam meg ennek a bejegyzésnek a vázlatát. Akkoriban minden igyekezetünk ellenére sem volt elég a tejem, és Kolosnak egyre több tápszer kellett. Én pedig nem tudtam feladni. Úgy döntöttem, hogy nem fejezem be ezt az írást, mert nem lehet így vége. Ma nyolc hónapos Kolos, öt hónapja anyatejet eszik, és tápot azóta nem látott. Az esélytelenek kategória voltunk minden szempontból. Azért vettem elő mégis ezt a bejegyzést, mert remélem, hogy sok anyukához elér, akik hasonlóan elkeseredettek és csalódottak a szoptatást illetően, mint én voltam. Most, hogy újra olvasom is fojtogat a sírás. Túlzás nélkül állítom, hogy a legnagyobb leckét és küzdelmet az életemben a szoptatás adta. Magam sem gondoltam volna, de sokkal könnyebb volt “elkészíteni lombikkal”, majd világra hozni a babámat, mint táplálni.
A kisfiam születése után annyit láttam, hogy egy kék lepedőbe bebugyolálva elviszik. A sírásából hallottam, hogy merre mennek vele, milyen messze távolodik tőlem. Mondták is, hogy most éppen apánál van, aztán amíg engem raktak össze a műtőasztalon, odahozták, hogy pusziljam meg a fejét. Semmit sem láttam belőle, csupán a nagy sötét haját, a nyirkos kis buksiját. Vártam a pillanatot, amikor mellre tehetem – mert ugye azt mondják, az első két óra nagyon döntő fontosságú a tejtermelés beindulásában – de erre sajnos a műtőben nem kerülhetett sor. Fél óra múlva egy kórterembe vittek, ahol odaadták Szabinak a babát, majd ő a mellkasomra tette. A kórházi hálóing nem volt elől nyitható. Próbálkoztam a mellre helyezéssel, de hanyatt fekve (tilos fejet emelni a műtét után hat órán át) megint csak Kolos fejtetőjét láttam. Ráadásul nem is voltam száz százalékban magamnál, mellkastól lefelé nem éreztem a testem. A műtéttől gyenge voltam, remegtek a kezeim, nem tudtam jól megfogni a babát és attól féltem, hogy leesik rólam. Látni is akartam, így inkább megkértem Szabit, hogy vegye el és mutassa felém. Pár perc telt el és jöttek is érte. Elvitték Kolost és az elkövetkezendő hat-nyolc órában nem hallottam felőle semmit. Amikor először hozták nekem oda hosszabb időre, igyekeztem egyből mellre tenni. Ez a próbálkozás elég balul sült el, nem igazán jött össze maga a táplálás. Jártam előkészítőre, ahol elmagyarázták, hogy mit hogyan kell, de a valóságban fogalmam sem volt, hogy jól csináljuk-e. Annyit tudtam, hogy valami vákuumszerűséget kell érezzek a szája és a mellbimbóm között, és hogy fájdalmas is lehet. Azt hiszem néha-néha egyébként összejött a dolog, bár sokáig nem voltam biztos benne. Fájni tényleg fájt, napról napra egyre jobban. Két szobatársam közül a mellettem fekvő a második gyermekét hozta a világra, így látszott, hogy ő már nagyon tapasztalt a szoptatásban. Igyekeztem tőle ellesni, hogy hogyan csinálja, kérdezgettem, hogy mit kell érezni. Nem tudtam, hogy mi lehet a gond, de azt láttam, hogy az ő kisfia másképpen szopik. Először is sokkal nagyobb szája volt, mint Kolosnak, visszhangzott a szoba a nyeléseitől, és ha abbahagyta a szopást, akkor tej folyt a szája szélén. Nekem ilyesmi tapasztalatom nem volt. Az első nap lemérték őket és kiderült, hogy Kolos nullát szopott. A felkészítőről tudtam, hogy nem kell ettől kétségbeesni, mert van még időnk, de azért ott motoszkált a fejemben, hogy mégis mitől fog változás beállni, mert annyit kifundáltam, hogy valami nem stimmel nálunk. El is határoztam, hogy másnap segítséget kérek a kórházi védőnőtől, mert emlékeztem, hogy a felkészítőn nyomatékosan a tudtunkra adta, hogy bátorkodjunk majd őt megkérni, mert magától nem fog odamenni senkihez. Sikerült másnap elkapnom a folyosón, ami a friss sebemtől görnyedve elég szép teljesítmény volt tőlem. Elmondtam neki, hogy szerintem valami nem stimmel a szoptatással kapcsolatban nálunk. Kolos éppen szundikált (akkor már rendszeresen kapott tápszert, amitől vagy fél napra elaludt), a védőnő meg odajött az ágyamhoz, és fél órás szöveget elhadart a szoptatással kapcsolatban. Igazából ugyanazt a szöveget, amit a felkészítőn is mondott, hogy a kisbaba a varázsló, és semmi mást nem kell tennem, mint sokat mellre tenni. Jó, de mit jelent a sok? – Két-három óránként, ha nem kel fel, próbáljam felébreszteni – jött a válasz. Ezután sasszemekkel figyeltem a fiam, és ha ébredésnek bármi jelét mutatta, felkaptam és igyekeztem szoptatni, vagy valami olyasmi. Sajnos felébreszteni nem sikerült, és ha ébredezett is egy kicsit, a karomban azonnal újra elaludt. Piszkáltam, simogattam, forgattam, de se kép se hang. Nem tudom, hogy milyen más módszerekkel kellett volna még ébresztgetni egy pár napos újszülöttet, én csődöt mondtam. Az utolsó nap reggelén szomorúan nyugtáztam, hogy a kisfiam egyre több tápszert eszik éjjel nagy boldogan, a cicimet meg mintha visszautasítaná. Próbálkozik a szopással, aztán sír és rángatja a fejét. Addigra persze már a másik szobatársam is úgy kelt fel reggel, hogy a hálóingjén nagy tejfoltok éktelenkedtek. Kezdtem magam egyre nyomorultabbul érezni, amiért a gyerekem nem akarja a mellem, tejet távozni még amúgy sem láttam belőlük, viszont egyre többet sziszegtem, mert kezdett iszonyat fájni az egész próbálkozás.
Az utolsó reggel ráírták a papírunkra, hogy nem tudok szoptatni és Kolosnak tápszerre lesz szüksége. Úgy éreztem, hogy ez nem igazság. Ennyivel le is vagyunk tudva, lehúzták a rolót számunkra, hiszen én még azt sem tudom, hogy hogyan kell szoptatni. Egyre idegesebben próbálkoztam, félve, hogy kifutunk az időből, Kolos pedig egyre többet sírt a cicimen. Akkor reggel én is sírtam a fájdalomtól. Előkaptam a rettegett mellszívót, mert a szobatársaim javasolták, hogy próbálkozzak azzal. Egy szívás az akkor már csupa sebes mellbimbóknak, és azt hittem, hogy a plafonra ugrok, úgy fájt. Ezzel a lendülettel vissza is tettem a táskába. Könyörögve mentem az aznapi csecsemőshöz, hogy segítsen, mert a babám éhes, nekem pedig iszonyatosan fáj a mellem. Végre valaki meghallott. Odajött a csecsemős az ágyamhoz és segített Kolost mellre helyezni. Egy fogás volt a trükk, a kezével összenyomta a mellbimbót úgy, hogy Kolos szája rá tudjon illeszkedni. Ekkor láttam, hogy tej is megjelent a hegyén, nagyon megörültem. Nekem is van tejem! Majd kaptam egy lanolinos krémet is, amivel a sebes mellbimbót ápolhattam. Rossz volt a technikánk- ennyit mondtak. Ezért nem jött a tej és ettől lettek a sebek. Boldogan távoztunk a kórházból, gondoltam majd otthon biztosan minden sokkal jobban megy. Hát nem ment. Illetve talán többször jött létre maga a szoptatás, de sokszor hosszú percekig szenvedtünk mindketten előtte. Kolos sírt a cicimen, én pedig a lábammal rúgkapáltam a fájdalomtól. Szabi rendszeresen odajött, hogy szorítsam a kezét, nehogy a gyereknek kapjak oda, ha nagyon fáj. Közben pedig a baba éhes volt, ezért folyamatosan tápszert kellett neki adni, mert persze kezdő szülőkként baromira aggódtunk, hogy eleget eszik-e, a tápszertől pedig megint csak négy órákat aludt egy huzamban. Egy nap után körvonalazódott számomra, hogy nem lesz ebből több tej így soha. Előkaptam újra a mellszívót, sírva és remegve elkezdtem vele fejni. Viszonylag hamar megszoktam a fájdalmat, és erőt adott, hogy láttam tejet csöpögni általa a mellemből. Sajna ezek tényleg cseppek voltak, Kolos pedig akkor ötnapos babaként már nem érte be ennyivel. Innentől kezdve azt éreztem, hogy valóban minden egyes csepp tejért megküzdök. Mindent bevetettünk a cél érdekében. Ittam a tejserkentő teát, az alkoholmentes sört, sok vizet, homeopátiás bogyókat szedtem. Amint hallottunk egy dologról, ami másnak bejött, Szabi pattant és már be is szerezte. Teltek a napok, kis mértékben, de nőtt a tejcseppek száma, Kolos adagja viszont sokkal gyorsabban, egyre több tápszer kellett. Próbáltunk olyan napokat tartani, amikor kevesebb tápszert kap, és kénytelen csak a szopival megélni. Ezeknek a napoknak az lett a vége, hogy a gyerek estére ordított, én sírtam, Szabi kétségbeesetten keverte be a tápszert. Addigra beszereztünk egy mérleget is. Nem sok dolog elkeserítőbb, mint az, amikor fél óra szoptatás után tíz grammal kevesebb a súlya a gyereknek, mint a szoptatás előtt. Baromi fáradt és csalódott voltam. Egyik este rázott a hideg és mindenem fájt. Azt gondoltam a fáradtságtól van. Időbe telt mire rájöttem, hogy lázas lehetek, ugyanis gimis korom óta nem voltam lázas. 37.7, 38.3, 38.8 és így ment fel gyorsan a hőm. Fájt a bőröm, a végtagjaim, a ízületeim és vacogtam két takaró alatt is. Nagyon megterhelő volt ezek mellett a szoptatás, meg egyáltalán a kisbabám ellátása. Napokig nem tudtuk, hogy mi a bajom, vírusfertőzésre gondoltunk, amikor is egyik nap az egyik mellem vörös színben pompázott. Mellgyulladás, ekkor már tudtam, ezt így hívják. Napok óta súlyos és fájdalmas volt a mellem, de azt hittem, ez normális (gondoltam is magamban, ezt hogy bírják ki a szoptató nők hónapokon keresztül). Hívtunk egy szoptatási tanácsadót, mint egy utolsó esélyt, ami segíthet. Kedves volt, ő is a technikát kifogásolta, megmutatta, hogyan kell, Kolos szopizott is, kevésbé is fájt. Azt javasolta, amit mindenki más, hogy ne adjak tápot, mert van itt tej, a gyulladás is arra utal, hogy van sok tejem. Így tettünk. Kolos estére ordított, én nem akartam tápot adni, Szabi nem bírta tovább, megetette. Összevesztünk, én zokogtam. Szörnyen tehetetlennek és rossz anyának éreztem magam. Ahogyan az apja etette a fiamat tápszerrel, úgy éreztem, hogy összeesküdtek ellenem. Nem akartam látni egyikőjüket sem. Videóra vettük a sírást, és a szoptatási szakértő azt mondta, hogy valóban éhezik a gyerek, csökkentsük inkább fokozatosan a tápot. Ki is számolta, hogy milyen ütemben. Nem sikerült. Estére éhezés, gyerek sír, a szaporító fejés ellenére nem gyarapszik a tejem, csak csökken. Add fel!- mondta Szabi, más is nőtt fel tápszeren. – Add fel!- mondták a családtagok – a mi családunkban nem tudnak a nők szoptatni. – Már rég feladtam volna! – mondták más anyák.
Néha úgy tűnt, hogy sikerül beletörődnöm a sikertelenségbe, de ha történt valami olyan, azonnal kizökkentem az egyensúlyomból. Akármerre mentem, mindenhol boldogan szoptató anyákat láttam, úgy tűnt, hogy a szoptatás mindenkinek megy csak nekem nem. Egy alkalommal Kolos náthás volt. Úgy éreztem, hogy erről is én tehetek, mert nem kap elég anyatejet, azért beteg. Aztán a helyettes doktornő karácsony előtt mintegy ajándékként a fejemhez vágta, hogy biztosan nem próbálkozom eleget, ha csak anyatejes lenne Kolos, akkor nem kellene antibiotikum neki, így viszont kénytelen felírni. Megfagytak bennem a szavai, az antibiotikumot nem adtam be és tovább próbálkoztam. Minden etetés szoptatással kezdődött és tápszerrel folytatódott. Már nem volt a szoptatásról olyan cikk magyarul és angolul a neten, amit ne olvastam volna el, naponta sírtam és sokat veszekedtem Szabival. Éreztem, hogy ez a dolog lassan tönkre tesz minket, de nem tudtam abbahagyni, nem tudtam elengedni. Egy nap elmentem szoptatós melltartót venni a boltba, hátha az eddigi melltartóim nem jók és azért van mindig gyulladásom. Megláttam magam félmeztelenül a tükörben és sírtam. A vörös melleimen kék mellbimbók éktelenkedtek. Elhatároztam, hogy elengedem a dolgot. Ezután nem mértem le minden etetés után Kolost, már a szopizás után készítettem automatikusan a tápszert. A legjobb barátnőm (akinek amúgy nincsen gyereke) vetette fel, hogy a testvérének nehezen ürülő mellei voltak, lehet, hogy nálam is ez a gond. Van tej, de nem jön ki. Nem tudtam elengedni a fülem mellett ezt a lehetőséget. Felvettem a kapcsolatot a nővérével, aki elmondta, hogy masszírozással és melegítéssel szenvedte ki magából a tejet, de egy idő után ilyen módon beindult. Melegítőpalack, meleg olaj, meleg zuhany, elektromos mellszívó. Ők lettek a kellékeim. Nappal és éjjel is. Masszíroztam, erősen, fájdalmasan, amíg csak csomót éreztem. Több lett a tej, de Kolos ekkor már akkora mennyiséget evett, hogy nagyjából a felét tudtam tejjel fedezni. Úgy éreztem, hogy versenyt futok a fiam szükségleteivel. Ebbe a fele-fele arányba viszont bele tudtam törődni. A tej előteremtése ettől függetlenül továbbra is sok energiámba telt a folyamatos masszírozással és fejéssel. Úgy döntöttem, hogy újra elkezdek futni és egészségesen enni, hogy legalább attól jobban legyek. Nem mertem mozogni korábban és sok szénhidrátot ettem, mert azt hallottam, hogy az jó a tejtermelésnek. Aztán egy nap Kolos alig ivott a tápszerből, az ezt követő napokon még kevesebbet. Megijedtem, hogy ha a tápszer sem kell neki, akkor mégis mit adok a három hónapos gyereknek enni. Emlékszem, hogy Szabi apja szólt egyszer, hogy Gabika szerintem elég a tejed, jól lakott Kolos, nem kell az a tápszer. Addigra az én fejemben ez a lehetőség meg sem fordult, de már Szabi sem hitt benne. Vagy jó két hétig még minden etetéskor elkészítettük a tápot, majd kiöntöttük, mire ki mertük mondani, hogy NINCS RÁ SZÜKSÉG! Szép lassan abba mertem hagyni a fejést, a masszírozást. Mire négy hónapos lett Kolos csakis szopott és nem kellett hozzá semmi rásegítés. Azt nem mondom, hogy ekkor már élveztem a szoptatást. Nehéz volt elhinni, hogy így maradhat. Alig vártam, hogy elkezdhessem a hozzátáplálást, mert elkészíteni könnyebbnek tűnt az élelmet, mint magamból előteremteni.
Összességében nem tudok nagy következtetéseket levonni, de te, mint olvasó tedd meg, ha úgy tetszik. Lehet, hogy ha megmutatják a kórházban rögtön elsőre, hogy hogy kell, akkor nem szenvedtünk volna. Hogy miért tartottam ki? Mert a legjobbat akartam a gyerekemnek, tudni akartam, hogy milyen szoptatni, mert hittem, hogy sikerülni fog. Mert nem szeretem hamar feladni a dolgokat, maximalista vagyok és gyógyulófélben lévő teljesítmény- és megfelelési kényszeres. Mert ettől jobb anyának, feleségnek és nőnek érzem magam. Hogy a következő anya a rokonságban ne kelljen , hogy azt gondolja, hogy a mi családunkban nem tudnak szoptatni a nők. Azt hallottam kismamaként, hogy a szoptatás természetes és mindenki képes rá. Egy természetes helyzetben biztosan, de az nem természetes, hogy szülés után órákig nem látod a gyereked, hogy nincs egy nőtárs, aki megmutatja, hogyan csináld. Ha egy hetedik emeleti panelben guglizod meg, vagy videókon nézed, hogy hogyan kell szoptatni, az sem természetes. Nem tudom azt írni a sorstársaknak, hogy ne érezzék magukat rosszul ha nem megy, vagy engedjék el, mert ez anno nekem sem segített. Azt tudom mondani, hogy nincsenek egyedül. Biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül sok-sok anya érezte magát annyira nyomorultnak mint én, mert nem ment. Abban is biztos vagyok, hogy mindenki megtesz minden tőle telhetőt, és van akinek nincsen elég teje, és nem tehet róla.
Ma már szeretek szoptatni. A szoptatás sok esetben megnyugtatja a kisfiam. Nekem ki kellett eddig tartanom. Tudtam ezt akkor is és most is. Örülök, hogy a Szoptatás Világnapján már csak visszaemlékszem a kezdeti nehézségekre. Hogy mosolyogni is tudok-e majd valaha rajta, azt nem tudom. Ma még biztosan nem…
Az fedőkép forrása itt található.
