Közel öt hónapja, a szülés után tizenkét héttel kezdtem el újra futni. Alig tudtam elvonszolni magam három kilométeren. Most pedig lefutottam tizenöt kilométert egy futóversenyen, és a korosztályomban a harmadik helyen végeztem. Terepen, 36 fokos nyárban, emelkedővel. Az utóbbi mondjuk engem is meglepett 🙂 Élménybeszámolóm a futóversenyről!
Nagyjából a verseny előtt három hónappal tervezgettük Jógarátnővel, hogy részt veszünk közösen egy futóversenyen. A terhességem előtt is rendszeresen futottam, bár soha nem hosszútávon, általában 5-8 kilométereken. Az anyaság mellett a sport a legkézenfekvőbb kikapcsolódás számomra, főként a futás és a jóga, mert bármikor és szinte bárhol kivitelezhetőek. A versenyek korábban nem érdekeltek, most viszont szomjazom a célokra és a sikerélményekre, ezért ezt is a sportolásban élem ki. Ez nem panasz, igaziból élvezem, hogy egy új területen is megmérettethetem magam. Mindig is szerettem volna többet sportolni, magam sem gondoltam volna, hogy anyaként kerítek rá sort.
A nevezés a versenyre motivált, hogy fussak tovább. Felkészülésként heti háromszor futottam, kétszer babakocsival és vasárnaponként egy hosszabbat egyedül. 8, 15, 21, 52 km távokra lehetett jelentkezni. Akkoriban egyedül már lefutottam a nyolcast, a tizenöt megfelelő célnak tűnt három hónap távlatában. Júniusban sikerült a tíz, júliusban a tizenkettő. Ezeket a távokat viszont már többször is megtettem, úgy éreztem, hogy a verseny napjára készen állok majd a tizenöt kilométerre. A szigethalmi Szufla Futóvesztivál azért tetszett, mert egy erdőben mérték ki a futópályát, egyben egy kirándulásnak is éreztem, szeretek a természetben futni, kikapcsolódni. Persze akkor azt nem tudtam, hogy többéves rekordokat megdöntő hőségriadó lesz éppen ezekben a napokban. Nem csak ez a nehezítő körülmény adódott, hanem Jógarátnő is bejelentette a verseny előtt egy héttel, hogy nem tud jönni, valamint autónk sincsen éppen, és Szabiék céges autója is foglalt volt arra hétvégére, így az odajutás is bonyolultabb lett. Igaziból a verseny előtti este megbeszéltük Szabival, hogy nevezés ide vagy oda, nem indulok a versenyen. Egy egész zuhanyozás idejére bánkódtam a dolgon, majd tíz perc után kivágódtam a zuhanykabin ajtaján (ekkor éjfél volt) és közöltem, hogy megyek, méghozzá busszal. A hócipőm is tele volt már azon a héten mindennel. Rég készültem erre a versenyre, illetve nagyon kellett valami élmény és kihívás. A hőség sem állíthatott meg, megtettem inkább a szükséges előkészületeket (vizes póló, vizes törölköző a nyakamban, fagyott vizes palack a csuklómra kötözve). A menetrend szerint a startolás előtt tizenöt percem lesz arra, hogy át- és felvegyem a rajtszámom, bevizezzem magam és bemelegítsek. Kicsit kevésnek éreztem ezt az időt, ezért az aggodalomtól nem is aludtam az éjjel túl sokat. Másnap reggel jó negyed órával korábban értem ki a buszhoz, és éppen akkor érkezett is egy járat Szigethalom felirattal. Ennyit a menetrendről, de nem panaszkodtam, hiszen így esélyem volt arra, hogy korábban odaérjek. Már csak meg kell találnom Szigethalmon azt a buszt, ami kivisz a Tököli Parkerdőbe. Jó húsz perc buszozás után megérkeztünk a buszállomásra, majd tettem két lépést, és előttem villogott a szomszédos megálló kijelzője: TÖKÖLI PARKERDŐ. Nem akartam elhinni! Felugrottam a csatlakozásra és a tervezettnél sokkal korábban megérkeztem a futóverseny helyszínére. Emberek futócuccban, autók tömege, a nagy cél- és rajtkapu, hangos zene, bemelegítés. Egyből megérintett a verseny szele. Imádtam ezt a hangulatot.
Felcsatoltam a számom a pólómra, a chip-pet a cipőmre kötöztem. Itt vagyok. Jól vagyok. Erős vagyok. Kicsit izgulok, de élvezem. Egyedül vagyok, de nem baj. Otthon van a kisbabám, milyen anya vagyok? Jó anya, szuper anya, terminátor anya, otthon meg minden rendben!
– ilyen gondolatok jártak a fejemben. Bemelegítettem a többi futóval együtt a hangos zenére. Ez totál felpörgetett. Alig vártam, hogy a rajthoz álljak. Előtte bevizeztem a ruhám, a hajam (sapkát nem találtam otthon, juhéj), illetve szerencsekabalának Kolos textilpelenkája volt csuromvizesen a nyakamba kötve. A kis fagyott palackom nem olvadt fel az odaúton, így a telefontokkal együtt a csuklómhoz rögzítettem. Rajthoz állás, három perc és indulunk. Készülök a telefonomon a Runkeeper-t bekapcsolni, amivel majd mérem az időt és kilométereket, de valamiért azt írja, hogy nem működik a GPS – jel. A francba, már nagyon izgulok, nem tudok vele foglalkozni. Indulás lelkesítő zenére, lassan oszlik a tömeg, mintha egy laza, kis bemelegítő körre indulnánk. Megbeszélem magammal a szabályokat:
- Nincs hősködés, ha meg kell állnom megállok! Minden frissítő pontnál iszom bőven. Hőség van, és nem célom szívrohamot kapni sem megsérülni.
- Nincs folyamatos kilométercsekkolás! Mivel nem tudtam bekapcsolni a Runkeeper-t, ez meg is oldva.
- Csak magamra figyelek! Ez a legfontosabb szabály. Nem gyorsítok ha lehagynak, nem lassítok, ha valaki megáll, és nem ijedek be, ha más elesik. Nem beszélgetek senkivel futás közben. Az én teljesítményem nem függ senkitől, csak én vagyok ott és az erdő.
- Ez a szabadidőm. Minimum egy hétre megint nem fogok elszabadulni egyedül sehová, élvezzem, hogy magam lehetek és kikapcsolódhatok.
Lassan indultam, semmi erőlködés. A kezdet mindig nehéz – ezt írta a Nike Story könyv írója is, pedig ő sokat fut. A verseny alatt nem igaz. Nem volt nehéz, sőt, az adrenalintól szívesen futottam volna gyorsabban, tele voltam energiával. Mégis maradtam a kényelmes futótempónál. Kell még az energia, mondogattam magamban. Ekkor jó sokan lehagytak. Néztem a lábam, figyeltem a légzésem, egyenletesen be, szakaszosan kifúj a levegő. Csak a jelen van, élvezem, nem számít, hogy mi van előttem, azzal majd akkor birkózom meg, nekem csak a mostani kanyar, az előttem lévő akadály, a felettem sütő nap számít. Nos igen, hiába futottunk erdőben, voltak fedetlen részek, amikor valóban tűzött ránk a nap. Nem baj, megállapítottam, hogy legalább a terep egészen sima. Mindig is gondoltam, hogy a kedvenc Duna-parti futóhelyemen található kavicsosabbnál úgysem lehet rosszabb futóterep. Jelentem, de igen, a kavicsnál is rosszabb a bokáig érő homokban futás. Mert bizony a bevezető után homokos terep következett és tűző nap. Néhol Lubics Szilvinek képzeltem magam a Badwater medencében. Aztán jött az erdő, és egy darabig nem volt olyan kemény a terep. Ismét a lábam elé koncentráltam, és igyekeztem tartalékolni az energiát. Nem szökkenni nagyokat (elvégre nem a gyerekjógán ugrabugrálok), nem tenni felesleges kar-és lábmozdulatokat, tartalékolni. Ismét a terepet néztem és az erdőt. Tele volt a talaj lócitrommal. Eleinte megpróbáltam őket kikerülni, de aztán rájöttem, hogy nem érdemes. Nem fárasztom magam velük, illetve mivel meg vannak száradva, egész masszív szigetek voltak a bokáig érő homokban, jók voltak elrugaszkodásra. Az egyik citrom belseje csupa narancssárga volt, Kolos szokott ilyeneket kakálni 🙂 – így szórakoztattam magam futás közben. Aztán gyökeres terep jött. Ezen jó volt futni, csak vigyázni kellett, hogy ne akadjon be a láb a gyökerekbe. Valamivel előttem valaki bukfencezett egyet, egyszer én is megbotlottam, de szerencsére nem ment ki bokám vagy ilyesmi (köszönöm futócipőm). Az első frissítőnél a kezünkbe nyomták a vizet. Nem tudtam egy pohárral sem meginni, nem érdekelt, futni akartam. Nem tartottam be az egyik szabályt, korholtam egy kicsit magam érte. A következő frissítőpont bőséges volt. Ittam kalciumos – majd magnéziumos italt, ettem banánt, belemarkoltam a mazsolába és magamhoz vettem egy szőlőcukrot. Imádom ezeket az állomásokat, olyasmi mint az autóversenyeken a kerékcsere. Gyorsan bekapod, ami kell, eldobod a poharat, ahol sikerül, és futsz tovább. Igazi vadállat lehetsz, és komolyan mondom néha jó vadnak lenni, pláne ha egy erdőben loholsz :-).
Ami nagyon zavart, hogy nem tudtam, hogy hol tartunk. Vajon lement egy kör már? Nem jelezte semmi eddig a kilométereket és a kör végét, vagy csak nekem kerülte el a figyelmem? Az időből és a holtpontjaimból próbáltam kitalálni, hogy hol tarthatok. Öt kilométernél van az első holtpontom általában, nyolcnál a következő. Azok nehezebb percek, de ha túlfutom magam rajtuk, akkor egy ideig megállathatatlan leszek. Igaziból minden holtpont után jobban elmélyülök magamban és minden megszűnik körülöttem. Aztán fáztam, az pedig a tizedig kilométer tünete. Ezek szerint egy kör már lement, mert két kör jelentett tizenöt kilométert. Bosszantott, hogy nem tudom biztosra. Kezdett ismerős lenni a táj, ismét túl voltam a sivatagi részen, majd újra láttam a narancssárga belsejű lókakit. Ennek megörültem, mert már erősen fáradtam. Felolvadt a csuklómon lévő a palackban a jég, így megszabadultam tőle. Volt egy rész, ahol többen álltak, chip-szőnyegen haladtam át, és egy monitoron (az erdőben 🙂 ) láttam a nevem, de mivel futottam, nem néztem, hogy mi áll utána. Valószínűleg az a hely lehetett a vége. Nem lehetett már túl sok addig. Azt terveztem, hogy időnként mosolypróbát tartok, ha van még erőm mosolyogni, akkor nem állok meg, ha már csak a vicsorítás megy, akkor pihenek. Mindig volt erőm mosolyogni (Bazi nagy terminátoranya vagyok! – ismét csak úgy saját szórakoztatásra egy gondolat). Jöttek az emelkedők. Mert azok is voltak ám. Eleinte kicsik, majd két nagyobb a végére. Azt találtam ki, hogy az emelkedők után a lejtőn nem fárasztom magam, csak hagyom, hogy a lábam menjen magától, mint amikor autóval megyünk le a dombról motorfékkel. Azt is kiagyaltam, hogy ha a lejtőkön begyorsítok, nagy lendületet veszek, akkor simán bekebelezem a következő emelkedőt. Így is volt. Sokan megálltak és felcammogtak, nem értem, hogy miért nem használták ki a lendületet. Kedvem lett volna elmondani a titkot, de a hármas számú szabály nem engedte, hogy beszéljek. Maradok magammal és az erdővel, mint eddig. Van az a táv, amikor elválok a lábaimtól, valamelyest a testemtől is. Mindenféle testi érzetem megszűnt, néztem a lábaim, hogy futnak, nem is lassan, sőt gyorsulnak, de mintha én nem lennék velük, nem fejtek ki erőt, mennek maguktól, mint akik úgy maradtak. Így érkeztem el újra a chip-szőnyeghez kiabálva: – Ez a vége? Csipogott a cipőmön a chip válaszul, majd mondták is : – Itt a vége, gratulálunk!
Megálltam és hívtam Szabit. – Lefutottam!- Közben valaki utánam kiabált: – Héj de a célig még van 800 méter! – Micsoda? Akkor az nem a vége volt? Próbáltam a mellettem sétáló lányt kérdezni. Szerinte is vége van. Beszélek Szabival, de futnak el mellettem többen is. Ez nem a vége, az előbb sétáló lány is tovafutott. Összeszedtem magam és újra futottam. A célegyenesben tűzoltóautóból locsoltak minket vízzel. Jó ég, ez valami fantasztikus érzés! Aztán a célkapunál tapsolnak. Valóban ez volt a vége. A nyakamba akasztott valaki egy érmet, majd nekivetettem magam a frissítő pultnak.
Nem tudtam ott maradni az eredményhirdetésre, tovább futottam, mert az igazi cél odahaza várt. Pár nappal később értesültem az eredményekről. Egész verseny alatt egyszer sem álltam meg, csupán tévedésből a végén. A mellettem elhaladó lány, akit kérdezgettem így a második lett, én pedig a harmadik. Egy kicsit dühös voltam, mert a második lettem volna, ha nem hezitálok a végén, egy kicsit bánatos, mert egy dobogón állhattam volna és még egy érem tulajdonosa lettem volna, ha maradok.
Leginkább pedig meglepett és boldog vagyok, mert helyezést értem el, leküzdöttem egy nem létező korlátot, megtanultam, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amennyit elhiszek magamról. Azt is, hogy mi emberek eszméletlen dolgokat meg tudunk tenni. Volt aki, mezítláb futott ennyit, mások ötvenként kilométert tettek meg ebben a nagy melegben, és volt aki elmúlt hetven éves, és csak a második körben előztem meg. Az emberiségbe vetett hitem, csodálatom nőtt meg. Más ember lettem ettől az élménytől, másképpen gondolok magamra, más anya vagyok, ami nem látszik, csak én tudom, itt belül más. Végül is LEFUTOTTAM 15 KILOMÉTERT! 🙂 Jöhet a félmaraton! 🙂
Kommentek