Kolosunk felemelkedett a hónap elején a talajról, vagyis áll, kapaszkodva lépked. Ettől fogva a világ izgalmasabb lett számára, mint valaha. Viccesen azt szoktuk mondani, hogy sok munkája lett, gyakran túlórázik is. Egy új neve is van: Munkás Józsi. 🙂 Itt a kilencedik havi babanapló!
Itt látható a két fogam! 🙂
Ez a hónap a talpaláson kívül sok egyéb újdonságot is hozott magával. Az etetőszéket, a villával evést, a lámpatisztelgést (én hívom így, amikor a gyerekek felfedezik a lámpát, és teljesen lenyűgözi őket),és talán a legjobb, az ujjal való mutogatást. Egyébként tényleg érdekelne, hogy létezik olyan kisgyerek, akinek ne lenne lámpás korszaka? Nekünk ráadásul itthon nagyon sokféle világításunk van, hamarabb is sötétedik, igazi lámaesteket csapunk. 🙂
Mostanra a babakocsiból is ülve, hangadással jelzi az eseményeket. A hümmögéseiből tudom, hogy játszóteret látott és hintázni akar, esetleg kutyát fedezett fel vagy buszt. Közben pedig mosolygok a kabát alól kikandikáló mutatóujjon. Milyen érdekes lehet számára a világ! Szeretnék néha a bőrébe bújni és ilyen kíváncsisággal, csodálattal rátekinteni a mindennapi dolgokra. Amikor kiderült, hogy kisfiút várok egy kicsit aggódtam, hogy mégis hogyan fogjuk megérteni egymást, hiszen én semmi érdekeset nem tudok az autókról, a dinókról meg a bolygókról. Ennek ellenére mi sem természetesebb, mint hogy a markolós autókat keresem az utcán, időnként képet meg videót készítek róluk, aztán otthon is tanulmányozzuk őket. Fiús anyukaként valahogy automatikusan autószakértővé váltam, és kukásautók után vonulok teljesen önszántamból, egészen élethűen nínózok és előszeretettel bürrögök sétálás közben.
A beszéde ismét sokat változott, bár Szabi mindig azt kérdi, hogy mikor fog már beszélni, miközben én ezer éve úgy érzem, hogy beszél, csak nem feltétlen értjük. Jelenleg nagyon színesen halandzsázik. Mérgesen kiabál vagy hízelegve kér, szeretget, de tény, hogy egy szavát sem lehet érteni. Jelenleg, amit talán érthetően mond, az a Gyite (ehhez rugózik is a Gyite, gyite hopp! mondókából részlet), talán az anya és talán a nem. Be nem áll a szája, alig lehet mellette telefonálni, van, hogy túl kell kiabálnom. Ami biztos, hogy egyre többet ért, kérésre megmutat jó pár dolgot maga körül. Ezt az apja nagyon élvezi, és minden nap próbál neki új szót tanítani. A falon lévő állatokat megmutatja, az arcunk részeit, mondókákat, ablak, kapcsoló, busz, kutya, inni stb.
Egyre magabiztosabban lépeget. Igazándiból maga a felállás majd a lépegetés nagyon gyorsan, szinte észrevétlenül történt. Az emlékeim szerint egyik nap mászott, és rá pár napra már kapaszkodott is fel állásba, majd napról napra stabilabban állt. Persze eleinte folyamatosan figyelni és fogni kellett, mert egyszer csak eldőlt mint egy liszteszsák. Szerencsére nagyon hamar rájött, hogy ha elveszíti az egyensúlyt, akkor rogyasztani kell. Ezután mindig seggre huppant, ha esett. A teli pisis pelenka ebben az esetben végre pozitívumként tűnt fel. 🙂 Talán egy-két hét sem telt el, és már lépkedett a bútorokba kapaszkodva. Biztosan erős és fürge futólábakat örökölt tőlem! 🙂
Dévény terapeutánál is jártunk, ugyanis időnként még mindig előfordult, hogy az egyik oldalra hajtotta a fejét, és napokig megmaradt ez a tartás. Szerencsére megnyugtató választ kaptam, nincsen semmi mozgásbeli problémánk, tornázni sem kell járnunk. A terapeuta szerint fronthatás okozza vagy a gyermekkori migrén előjele az oldaltartás. Azért remélem, hogy nem az utóbbi. Persze aznap láttam nála utoljára ezt az oldaliságot, mintha megijedt volna a terapeutától, vagy varázsolt volna valamit a gyerekemmel, de attól fogva egyenesen tartja a fejecskéjét. Hú, nagy megkönnyebbülés!
Nagy fejtörést okoz számomra, hogy mindennel együtt az akarata is sokat fejlődik. Azzal, hogy ide-oda el tud jutni, az is megmutatkozik, hogy ő ezt-azt akar. Nagyon nehéz volt eldönteni, hogy ha valami “rosszat” csinál, például a kutyakaját kiszedi a tálból, meg kell-e mutatnom, hogy nem helyeslem, vagy semmi értelme. Mikor és hogyan kell először tiltani? Kell-e rászólni vagy sem? A rászólás végül is automatikusan jön, de mondjak nemet vagy fogjam meg a kezét és állítsam meg? Magyarázzam el, hogy miért nem szabad? Inkább tereljem el a figyelmét a nemezés helyett, vagy egyszerűen pakoljam el, amihez nem szeretném ha nyúlna? Én azt a tapasztalatot szűrtem le, hogy egy kilenc hónaposnál még nagy fegyelmezéstechnikára nincs szükség. Szerintem nem értette, ha valamiért mérges vagyok vagy a rosszallásomat fejezem ki. Maradtam azon az állásponton, hogy rászóltam, ha valami nem volt szabad, de inkább igyekeztem eltüntetni a konfliktusforrást, eltettem a kutyakaját, betömtük a konnektorokat, feljebb költöztek a törékeny holmik, lecsuktam a wc tetejét. Ráérünk még harcolni 🙂
Az alvásainkat illetően túl sok újdonság nem történt, egészen jól beállt egy rendszer, ami persze biztosan ideiglenes. Este kilenckor szopizással elalszik, éjjel egy körül felkel, utána együtt alszunk. Aztán megébred még vagy kétszer az éjjel folyamán, de szopival pár perc alatt visszaalszik. Reggel 6-7 körül kel, délelőtt alszik 40 percet, délután 1-2 órát. A késő délutáni alvások teljesen megszűntek.
Sajnos a hónap végére Kolos náthás lett. Nem tudom, hogy ennek köszönhető-e, de nem akart enni. Az eddig jól evő gyermek elkezdte elfordítani a fejét, ha kanállal nyúltam felé. Teljesen kétségbeestem. Nagyon rossz érzés, ha az ember lányának a fia nem eszik! Elemi ösztön egy anyánál, hogy etetni akarja a gyerekét. Azt vettem észre, hogy a kritikus pillanatokban jellemzően elveszítjük a józan eszünket. Ahelyett, hogy kicsit visszavonulva megfigyelnénk és kitalálnánk mi történik, gyorsan cselekszünk. Amikor először nem evett Kolos, Szabival mindketten játékhoz folyamodtunk. Ő hordta elé a játékokat, én kiselőadásokat tartottam énekléssel, ugrálással. Egyébként ideig – óráig működött is ez a felállás, evett is pár falatot. Persze az is lehet, hogy csak tátott szájjal ledöbbent, hogy micsoda cirkusz kerekedik, és mindehhez neki csak annyit kell tenni, hogy félrefordítja a fejét ha kanalat lát. Sajnos amikor egyedül voltam, akkor nehezebb volt lekötni ilyen módon a figyelmét. Egyre több játék, egyre több műsor kellett. Volt, hogy úgy járultam az etetőszékben trónoló gyerek színe elé, hogy egy vödör játékot az asztal mellé tettem, hogy ha egyet ledob, már adhassam is a következőt. Elkezdtem félni és szörnyen elfáradni az etetésektől. Stresszeltem és aggódtam. Próbáltam újakat főzni, más és más kajákat előpakolni a hűtőből. Hamarosan adta magát, ha ez sem válik, be, akkor had nézzen evés közben valamit. Nálam itt telt be a pohár. Éreztem, hogy nem jól van valami az evéssel, sem amit csinálunk, sem amit érzek. A kisebbik öcsém egész életében rossz evő volt. Anyámat ez teljesen kiborította. Csaknem minden étkezésünk arról szólt, hogy azon görcsöltünk, hogy eszik-e vagy sem. Évekig téma volt nálunk. Valahogy a saját gyerekem kapcsán újra felerősödött bennem ez az emlék, és azt az egyet tudtam, hogy ezt nem akarom még egyszer végig csinálni. Az étkezés számomra fontos. Szeretek enni, ilyenkor vagyunk együtt, nem akarom, hogy elromoljon és stresszforrássá alakuljon. Beszéltem egy kolléganőmmel is, akinek éppen kisbabája van, és ő is megerősített, hogy nem jó úton haladunk, ha szórakoztatni kell evés közben. Leálltunk vele. Elhatároztam, hogy maximum kétféle ételt kínálok egy evésre, és ha nem eszik, akkor lazán kiveszem a székből és hagyom nem enni. Megfigyeltem, hogy annyit így is evett minden nap, hogy ne haljon éhen, vagy ne legyen alultáplált. Ráadásul itt van még az anyatej is, aggodalomra nincs igazán okom. Megértettem, hogy az evés kissé unalmas neki. Talán már túl nagy volt ahhoz, hogy passzívan nyitogassa a száját. A játékok helyett kanalat majd kicsi villát adtam a kezébe, illetve nagyobb falatokat a kajából az etetőszékre. Azt nem bánta, ha a villával segítek neki felszúrni a kaját és a szájába tenni. Sőt, ez tetszett neki. Közben múlt a nátha is, így nem tudom biztosan, hogy mi vált be, de másnaptól ismét elkezdett rendesen enni, nem kellett szórakoztatni.
Hosszúra nyúlt ez a beszámoló is, és persze most le kell intenem magam, mert sokat tudnék még írni, de egyszer az írásnak is határt kell szabni, mint a játék közbeni evésnek. Az éjszakai játszással egyébként valami egészen hasonló módon próbálgatott minket, mígnem rájöttünk a turpisságra, és eldöntöttük, hogy ezt azért már nem. Sokat foglalkozunk vele, de az éjszakákat nem adjuk továbbá. Szerencsére ez is megoldódott. Gyakran úgy érzem, hogy ez a titok. Nekem kell elhatároznom magam és letennem valami mellé a voksot. Ha Kolos érzi, hogy én valamiben biztos vagyok, akkor elkezd afelé hajlani. Persze a magabiztosságot megelőzi néhány próbálkozás, bukdácsolás. Hibázunk, mert először csináljuk, de megtanultam, hogy egy kis hiba belefér! 🙂
A hónap nagy eseménye…
…LEVÁGTUK A HAJÁT! Szabi volt a fodrász. Könnyű volt, hamar ment, nem ellenkezett. Kis kugli lett, én imádom így! 🙂
Köszönöm, hogy olvastál! Ha nem szeretnél lemaradni a Babanapló következő részeiről sem, akkor kövesd a blog Facebook oldalát is! Kolosról, Zongról, rólunk több képet Instán találsz.
Gabi