Kórházban végződő 28. heti örömök. Hogy lehet-e ebben örömöket találni? Azt hiszem, hogy igen, de mindenki döntse el maga.
♣Pénteken egy kisebb gond miatt bejöttünk a kórházi ügyeletre. Ki is derült, hogy valóban egy ártalmatlan beágyazódásos, alvadt vérdarab távozott el tőlem, ugyanakkor szólt az orvos, hogy a méhlepényem a lehető legrosszabb helyen helyezkedik el, mélyen alul, és teljesen elzárja a méhszájam. Ilyen módon természetes szülésre esélyem sincs, helyette programozott császárra igen. Továbbá megnő a koraszülés veszélye, ezért javasolta, hogy maradjak bent pár napot, és kezdjük el beadni a tüdőérlelő injekciót, hogy az esetleges koraszülés esetén érettebb legyen a tüdeje Kolosnak. Aztán azóta furamód a reggeli viziteknél pedig csak fejcsóválva állnak az ágyam felett, és rebesgetik, hogy nem fogok innen egyhamar haza menni. Persze próbálok mindent megtudni erről a helyzetről, és annyit kiderítettem, hogy a méhlepényem bármikor leválhat, az pedig számomra elvérzést, Kolosnak fulladást jelenthet, ha nem avatkoznak be azonnal.
Nehéz felfogni, hogy ez a helyzet, mert mindketten jól vagyunk, Kolos szépen fejlődik, 1300 gramm, és már a lenfejecskéje lent van. Szegénykém mintha iparkodna, mintha tudná, hogy lehet, nincsen elég ideje. Ma reggel hosszasan csuklott, és a vizsgálatokon élénken mozog, mintha csak azt mondaná, hogy: – Jól vagyok, és nagyon édes, nincs mitől félni!
Azt hiszem újra elő kell vennem a belső hangom, mely azt súgja, hogy a látszat ellenére nincsen semmi baj, úgy gondolom, hogy a méhlepényem nem fog minket cserben hagyni, amíg Kolosnak nagyon nagy szüksége van rá. Hiszek abban a legjobb forgatókönyvben, hogy változik a lepény helyzete akár már holnapra. Annyi csoda történt velünk Kolos körül, hogy miért is ne történhetne egy új. Hogy hibáztattam-e magam a történtekért? Persze. Első körben máris azt gondoltam, hogy miért nem hagytam ott hamarabb a munkát, miért nem pihentem többet. Aztán rájöttem, hogy hibáztatni magam totál felesleges egy múltbéli döntésért. Akkor, abban a helyzetben a legjobb érzésem és belátásom szerint cselekedtem. Éreztem az utolsó napokban, hogy le kellene lassulni, otthon kellene pihenni, most pedig kaptam is egy jelzést. Szerintem mindig van figyelmeztetés a nagyobb bajok előtt, és vele együtt esély a változtatásra.♣
♣Annyira más egy ilyen osztályon lenni, mintha az ember beteg lenne! Első nap érdeklődve kérdeztem, hogy mi az a folyamatos dübörgő hang a folyosón. Nem tudhattam, mert én még nem tartok ott, és nem is gondoltam, hogy a ctg gép ilyen erősen kihangosìtja a pocakban lakó babák szívdobogását. Még ha nem is a sajátomét hallom, mégis babaszívdobogás aláfestéssel tenglődni egy kórházban egészen elviselhető. Nagyon szeretem hallgatni a másik szobából kiszűrődő babasírást is. Ma is arra ébredtem. Tegnap pedig a folyosón vacsoráztam, amíg a frissen szült anyukák büszkén tologatták ki az újszülött csemetéiket mutogatni a látogatóknak. Én is sorba szoktam állni, hogy meglessem őket. 🙂 Most is könnyezek, ha arra gondolok, hogy majd én is így mutatom be a szuszogó kisfiamat. Szeretném majd az egész világnak megmutatni, hogy mindenki lássa: – Ő az én òriási és erős kisfiam! Na meg persze az apjáé. Már magam előtt látom, ahogyan hosszú percekig nézegetjük majd az apró családtagot, minden kis vonását és pihéjét kitanulmányozzuk, és minden mozdulatán nevetünk majd. Tegnap pedig egyik szobatársam elkezdett vajúdni. Ketten voltunk a szobában és tudtam neki segíteni abban, hogy hogyan lélegezzen, járkáltunk, tartottam benne a lelket. Nagyon izgalmas volt, és szerettem volna a helyébe lenni. Szóval jó sok dolgot kihoz belőlem ez a helyszín, de persze nagyon szeretnék haza menni. Kényelmetlen az ágy, és fáj tőle minden porcikám, folyamatos zaj van és eleinte a szobatársaktól is megijedtem. Többnyire reggel hétkor a teraszon cigiznek és kávéznak (igen, ők is kismamák), káromkodnak és tele vannak tetoválással, és jóval nagyobbak nálam. Az egyiknek velem szemben éppen vénát szúrnak, így pontosan idézni tudom a szavait, melyek közben elhagyják a száját: – Azt büdös k*rva anyját a véremnek, hogy folyna már ki a g*cibe, ez k*rvára fáj! A mellettem fekvő nagydarab magasvérnyomásosnak pedig mindenre az a válasza, hogy -Jól fejbe rúgtam volna! Eleinte azzal szórakoztattam magam, hogy azt képzeltem, hogy egy börtönsorozat szereplője vagyok, aki frissen került a cellában, és túl kell járnom a dörzsöltek eszén, vagy bizonyos esetekben hozzájuk kell keményednem. Ahogy telnek a napok, mégis kezdek beasszimilálódni a csapatba, no nem káromkodom, de igyekszem őket elfogadni. Egyébként pedig van valami nagyon becsülendő bennük, mégpedig, hogy mindig önmaguk tudnak lenni. Nem szégyenlik a sonkáikat, az etnikai hovatartozásukat. ami a szívükön, az a szájukon. Az egyszerűség sok esetben a legjobb. Micimackó is ezért olyan nagy kedvenc (bár én nem igazán kedvelem).♣
♣Ma beloptuk Zongimat a kórház területére, és az udvaron játszottunk vele, meg tudtam szeretgetni. Szegénykémet viszont még sosem láttam ennyire kétségbeesettnek, mint amikor rájött, hogy én nem megyek haza velük. Amúgy is olyan ragacska lett, mióta terhes vagyok. Szabi pedig lelkesen hordja be nekem a szükséges dolgokat, ez időnként vicces tud lenni. Kicsomagolva szexi,csipkés bugyikra leltem, egy öntapadós, színes lábtyűre, és egy nálunk hagyott vendégfogkefére 🙂 A szobatársaim amúgy is elég zizzent ufónak (kinek ismerős ez a kifejezés?:-)) nézhetnek, amiért örülök a kefirnek és a főzeléknek, mellesleg pedig egész nap írogatok valamit. Hol telefonon, hol papírra. Tényleg sokat írok, én biztosan olyan börtöntöltelék lennék, mint a Whiskeys, könyvet adnék ki a végére 🙂.♣
Kívánok szép hetet, és azzal a jelmondattal búcsúzom, hogy a rossz dolgok nem rosszak, hanem lehetőségek és továbbhaladásra esélyek.
Gabi ♥
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: